Tényleg csak a karmesteren múlik egy koncert sikere?

Egyre több hír és információ jelenik meg Daniel Barenboimmal kapcsolatban, azonban ezúttal nem művészi teljesítménye áll a fókuszban, sokkal inkább emberi tulajdonságai, jelleme. De ez nyilván hatással van a művészetére, legalábbis a produkciót előkészítő folyamatra mindenképpen.

Nem tudnék és nem is akarok véleményt mondani az üggyel kapcsolatosan, hiszen nem ismerem, nem is ismerhetem az összes részletet, mint ahogy talán senki sem, aki nem személyesen érintett. Nyilvánvaló, hogy a „kitálalás” időpontja sem véletlen. Hamarosan lejár Barenboim szerződése, a bálvány nemsokára ledönthető állapotba kerül.

Ide kapcsolódik:
Ezt érdemes tudni a 76 éves Daniel Barenboimról

Ami igazán érdekes az egészből, az nem más, mint az alkotás légköre, a karmester és a zenekar viszonya, egymással való párbeszéde. Valóban szükséges, hogy a karmester autoriter személyiség legyen? Csak így tud fegyelmet tartani? Milyen fegyelem ez, és ez kell-e igazából?

Ahhoz, hogy az a művészi teljesítmény, amit hallunk, a lehető legtökéletesebb legyen, ilyen „radikális” eszközökkel érhető csak el?

Nem vagyok zenész, de volt olyan feladatom, amikor szellemi terméket előállító csapatot kellett irányítanom. Ilyenkor is a legfontosabb szempont a pozitív együttműködés megteremtésének szándéka, hiszen másképp hogy lennének képesek a csapattagok érvényes és hiteles produktum létrehozására? Ehhez is optimális eszközöket kell találni minden egyes résztvevő számára. A zenekarokban ezen felül művészek dolgoznak, akik elhivatottak és elvárják, hogy egyenrangú partnerként tekintsenek rájuk.

Ide kapcsolódik:
Dobszay Péter: „A zenészek jogos igénye, hogy a karmester partnerként tekintsen rájuk”

Ebből következően egyetlen következtetés lehetséges csak, a minél oldottabb, demokratikusabb alkotó légkör megteremtése. Kívülállóként még azt sem értem, hogyan lehet stressz hatása alatt pontosan  húzni azt a vonót. Azt gondolhatja a zenekari művész: „Miért nem beszél velem az az ember odafönt emberi módon? Hiszen egy és ugyanaz az érdekünk, a jó előadás, és az jó nekem, jó a maestrónak, de a legfontosabb, jó a hallgatóinknak is!”

És ettől függetlenül megteszi mégis, hogy személyes sértettségét félretéve csak felemeli a hangszert, és húzza, ahogy tudja, de talán rosszabbul, mint stresszmentesen. De lehet, hogy épp a feszültség miatt jobban? Mikor hozza a művész a legjobb formáját, amikor ellazul, vagy ha vasfegyelemmel követi a vasakaratot? Valószínű, hogy mindenki más és más választ ad a kérdésre. Főleg akkor, ha egy szerződés épp lejáróban van.

Nem titok, hogy Toscanini finoman szólva sem mérsékelt hangulatú próbáiról volt híres.

Erről akár mi magunk is meggyőződhetünk, készült róluk felvétel. Magából kikelve, önkívületi állapotban őrjöng, üvöltve utasít. De az eredmény, az nem vitatható. Az örökérvényű. Fontos az, milyen úton jutott el hozzá? Persze, akad karmester a kedvesebbik fajtából is, aki épp annak a bizonyos légkörnek a megteremtése révén tud hihetetlen produkciókat létrehozni. Mert az eredmény a lényeg, nem a közreműködők egói.

Azután ott van a szépen felépített karmester-mítosz is. Norman Lebrecht kitűnő Maestro! című könyve épp erről szól. A karmester szerepének alakulása fokozatosan vezetett a jelenlegi állapotig: a taktusokat ütögető ellenőrtől a félistenségekig. A mitológiai lények hőskorszaka talán az ’50-70-es években volt, ekkoriban valóban szinte mindent megengedhettek maguknak az ismertebb zenekarvezetők. Mindenki Karajant akarta látni először, és csak másodsorban volt kíváncsi a Parsifalra. A lemeztulajdonosok pedig azzal büszkélkedtek, hogy „épp most vettem meg a Soltival a Patetikus szimfóniát, az sokkal jobb, mint az Abbado-féle verzió.”

Senkinek a vájtfülűek közül eszébe nem jutott emlegetni azt, hogy a művet nem egyedül a karmester szokta előadni.

A zenei alkotófolyamat eredményét csak a karmester teljesítményével azonosították, a diskurzus róluk szólt, részletesen elemezték mozdulataikat, pálcatartási stíljüket, beintési technikájukat, szinte, mint egy sportolónál. És még versenyszámaik is megvoltak, mert ki Mozartban volt bajnok, ki Beethovenben, de a közreműködők mintha ott sem lettek volna. Mintha a csapatsportban egyedül a kapitány állna fel a dobogóra.

Ide kapcsolódik:
Daniel Barenboim munkamódszerét kritizálják a berlini Opera muzsikusai

Most itt állunk és olvassuk, hogy mi történik Berlinben, a fagyi visszanyalt? Azt hiszem,  hogy ez az eset mindenképp fordulópontot jelent majd a karmester szerepének megítélésében. Nem azért, mert valaha is ki fog derülni az igazság, hanem azért, mert beszélünk róla. És nem is baj, ha árnyalódik a kép, ha ezzel maga a produktum kerül előtérbe, mint a legfőbb téma és a legfontosabb kérdés a zenében. A karmester pedig, mint a kezdetek idején, legfeljebb első lesz az egyenlők között.

Úgy érzem, nekem, nekünk ehhez jogunk is van. Mert zenehallgató vagyok, mit érdekeljen engem a zenecsinálás maga?