Érdekes egybeesés, hogy születésem éve megegyezik nagytatám azon zenetudományi publikálásával, amely első alkalommal dolgozta fel – felkérésre ilyen kompakt formában – egyetlen tanulmányba sűrítve a nagyváradi éneklőkanonokok történetét egy akkor forradalminak tekinthető romániai magyar zenetudományi kiadványsorozat egyik kötetében, a Zenetudományi írásokban.
Azt lehet tudni erről a sorozatról, hogy „három évenkénti megjelenése minden publikálónak időt biztosított az alapos munkára, rendszeres kutatásra serkentette a tanulmányok szerzőit, ugyanakkor szakmailag is igényes publikációs fórumként bizalmat szavazott a fiataloknak, illetve a kevésbé ismert kutatóknak is. Az első romániai magyar nyelvű zenetudományos kutatás eredményeit összegező kiadványsorozat összesen öt kötetet élt meg: első kötete 1977-ben, az utolsó, azaz 5. kötete 1999-ben jelent meg. A romániai magyar nyelvű zenetudományosság kollektív publikációs fórumának számított, hiszen köteteiben kaptak helyet olyan tanulmányok is, amelyek magyar nyelvű zenei szaklap hiányában, szakmai jellegüknél, illetve terjedelmüknél fogva nem kerülhettek volna be magyar művelődési és irodalmi folyóiratokba.”
Nagytatám a sorozat harmadik kiadványában, 1983-ban jelentette meg azt a tanulmányát, amelyet mostani bejegyzésemben felidézek.
Nagyvárad zenei életének kezdetei a középkorig nyomozhatók vissza. Mindmáig fennmaradtak azok az írott dokumentumok, amelyekből kiderül: már a 12. században európai szintű zeneművészet virágzott Nagyváradon. Művelői-fejlesztői – mint kontinensünk sok korabeli országában – a katolikus egyház keretében tevékenykedő káptalani iskolák buzgó „cantorai” voltak. E tisztség jelentős egyházi méltóságnak számított: a cantorok főleg a kanonokok soraiból kerültek ki, bár az is előfordult, hogy nem voltak kanonokok. Ez azonban nem korlátozta művészi és pedagógiai hatáskörüket, csupán a javadalmazás terén voltak különbségek.
A cantorok – tulajdonképpen éneklőkanonokok – hatásköre átfogta a zeneoktatás elméleti és gyakorlati oldalát, valamint a zenei élet szerzésével együtt járó tevékenységi területeket. Hivatásukat ezért nem is gyakorolhatták segítség nélkül, inkább szerveztek, irányítottak; a felelősségteljes gyakorlati zenei munkát voltaképpen helyetteseik, a succesorok végezték.
Művelődéstörténetünk felbecsülhetetlen értékű dokumentuma a híres jegyzőkönyv, a 13. század első évtizedeinek jogi, társadalmi és kulturális eseményeit rögzítő latin nyelvű Váradi Regestrum, illetőleg a váradi káptalan statutumai (1208-1235, 1374). Ez utóbbi forrásban olvashatók a cantor jogai és kötelességei: a cantor a káptalan rangfokozatai között a személyes képzettséghez kötött második helyet foglalta el, vagyis mindjárt a lector (olvasókanonok, a káptalani iskola vezetője) után következett, és a prépost mellett, a kórus jobb oldalán foglalt helyet.
Legfontosabb feladata a zenei gyakorlat szakszerű irányítása a hivatalos liturgikus kórusban (divinum officium). A nagytemplomban úgy kellett vezetnie az éneket, hogy: „tapintatosságból és gondosságból a hallgatóban és éneklőben valósággal gyarapodjanak az áhítat és buzgóság gyümölcsei, mert (mint mondják) mikor a sima hangot keresik, a jó életet elvesztik, és a cantor Istent csak bosszantja, mikor a népet hangjával szórakoztatja, és ismét: mit ér a hang édessége, ha nincs a szívnek édessége?
