„Unatkozik, amikor a dolgok terv szerint haladnak” – így jellemezte Valerij Gergijevet egy közeli kollégája, George Tsypin díszlettervező. Ez a mondat frappánsan körvonalazza az orosz karmester lényegét, akinek láthatóan minden belefér a naptárába az évi kétszáz koncerttől a sajtótájékoztatókon át a politikai eseményekig, de mindenhova rohannia kell. Budapesten sem először jár, legutóbb két éve vendégeskedett itt, fellépése mégis kihagyhatatlan. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében április 20-án és 22-én is láthatjuk.
Vajon mit tud az a karmester, akinek hiába kísérik a fellépéseit demonstrációk, hiába zavarják meg a nyilvános szerepléseit aktivisták, mégis gond nélkül átadja neki a város szimfonikus zenekarát London és München? Ő az, aki felfedezte Anna Nyetrebkót, aki versenyképessé tette a Mariinszkij Színházat, és az oroszoktól Munka Hőse-érdemrendet, a franciáktól Becsületrendet, a németektől tisztikeresztet, a szakmától Karajan-díjat kapott. Gergijev kölcsönös bizalmi viszonya az orosz kormánnyal sokaknak szúrja a szemét, annyira, hogy Gidon Kremer, Martha Argerich és Daniel Barenboim tiltakozó koncerttel tüntettek ellene és az orosz elnök ellen.
Mégis, legtöbb kritikusa elismeri, hogy botrányok, világnézeti különbségek és elítélő vélemények ide vagy oda, Valerij Gergijevnél kevesen interpretálják értőbben a gazdag orosz zeneirodalmat,
legyen a helyszín a Royal Albert Hall, a Carnegie Hall, a Müpa színpada, illetve – most jönnek a sarkos példák – az orosz haderő által elfoglalt dél-oszét főváros, Chinvali, vagy az Iszlám Államtól orosz segítséggel visszafoglalt szír Palmüra antik sziklaarénája.
Valerij Gergijev lenyűgöz a Mariinszkij Színház Zenekarának élén. Egy kritikusa írta róla, hogy az együttes basszus szólama olyan vastag, tömör és sötét tónusú, mint az orosz fekete kenyér, de ami rajta van, az a sokszínű, sokízű feltét. Gergijev több mint negyven éve, 1978-ban debütált az akkor még Kirov szovjet politikusról elnevezett együttes élén, tíz évvel később pedig zeneigazgatója lett. A glasznoszty és a peresztrojka idején nem emigrált Nyugatra, hanem minden energiáját és kapcsolati tőkéjét abba fektette, hogy a szentpétervári színházat a lehető legmagasabb szintre, a világ élvonalába emelje. Felismerte, hogy a Mariinszkijnak a szórakoztatóiparral kell versenyeznie, szüksége van magánadományokra, tehetségprogramra, sztárokra és igényes, mindenhol eladható produkciókra. Ennek jegyében egyengette Anna Nyetrebko, Olga Borogyina és a 2017-ben tragikusan korán elhunyt Dmitrij Hvorosztovszkij karrierjét is.
És Gergijev valóban naggyá tette a Mariinszkij Színházat: újra programra tűzte a szovjet érában kimondatlanul is betiltott Wagner operáit, kiterjesztette a szimfonikus repertoárt az egyetemesen elismert remekművekre, és évről évre szokássá tette a zenetörténeti évfordulók megünneplését.
Az épületben újabb előadótermek létesültek, a cári dicsfényt idéző, halványzöld épülettel szemben modern, szögletes palota emelkedett, s a kettő között 2006-ban hangversenyterem is. A színház évi 200 előadást ad külföldön, ami akkor is hatalmas szám, ha figyelembe vesszük, hogy a balett, az opera és a zenekar együttesen adja ki. Az állandó turnék páratlan diplomáciai jelentőséggel bírnak, s egyidejűleg kinyitják a világ felé az évtizedekre bezárkózó Oroszországot. Nem véletlenül nevezik a Mariinszkijt globális intézménynek.
A virágzást Gergijev ügyes politikai érzéke tette lehetővé, és sokan bírálták a vizionárius művészeti vezetőt amiatt, hogy lassan inkább politikust vagy üzletembert kellene a névjegykártyájára írnia. „Ez az ország hatalmas – reagált arra, hogy miért nem veti meg Oroszország elnökének barátságát. – Ha a hangod halk, és nem szögezed le határozottan, minek hogy kellene lennie, valószínűleg nem történik semmi.”
A Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.
A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.
Valerij Gergijev két produkcióval, három előadáson lép fel az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Április 20-án Csajkovszkij utolsó, egyfelvonásos operáját vezényli a Mariinszkij Zenekara élén, amelyet 1892 decemberében, A diótörővel egy napon mutattak be Szentpétervárott. Miközben a balett a zeneszerző legnépszerűbb alkotásává vált, a Jolánta, e vakon született, a világtól elzárt hercegnő története jórészt ismeretlen maradt Oroszországon kívül. Nem úgy Prokofjev Hamupipőkéje, amely az Erkel Színházban április 22-én kétszer is színpadra kerül. Alekszej Ratmanszkij 2002-ben bemutatott koreográfiája ízig-vérig oroszos: melankolikus, romantikus és enyhén cinikus.
