Pici jelekbe, apró mozzanatokba, rejtett titkos tekintetbe bújó Szomorú vasárnap ez. Szép ez így. Tudatlanok számára ismeretlen maradó döbbenet rezgések garmadán melódiája. Világcsodája megmarad a misztérium tudói közt. Húzza-tolja, vonja érzelmeink – néhol hamis kakafóniává torzítva életet köröttünk.
Nehéz gondolatok tükrévé válva nyer igazolást a spanyoli beletrilla, a francia könnyed hangszermozga, a német precízionis zenedramaturgia. Aztán válik egyszercsak valósággá, fedve fel, kürtölve világgá a belső szépet, gyönyört, akárcsak boldogságot; majd újból komorul, a már jólismert újból improvizálódik megén őrült szerelembe dallal ejakulál. Lüktet a nyugtalanító melódia, vészjóslón búg a bőgő, inainkban reszket a harmonika, zsigeri élménybe gyűlik az orkeszt egyjátéka.
Végigizgult, izgatott négyperc ez – megnyugvás, elégült lihe-pihegés a vége, félfelszegett fej, mosoly az arcon.
