Na már most én az ilyest szeretem de bazinagyonra! Ilyenek azok a pillanatok, amikből kimaradni nem szabad. Óh, megoly nemisolyrégen rengeteges sok ilyent hajkurásztam és éltem meg.
Szomorú pályafutásom egyik kedvencét mutitgálom ma. Egyenúttal megnyitom kissé megnemírt memoárjaim képzeletbeli középfejezetét: huszoneleji éves koromban belpesti éjszaka nem történt nélkülem, formálódó bulinegyed még nem, cserébe voluntos művészeti projektek tömkelege titkonolt a városban (bontás előtti rózsadombi villákban performance-hetek megtöltve fiatal MOME-s és képzős gyerekekkel, u-ground zenekarokkal, hatóságok és be-nem-avatottak elől rejtett romkocsma-fesztek, nameg persze Sirály pince estébé). Ott volt még a Rác- meg a Romkert, a Keret, a Pótkulcs, mind-mindben volt hason jóság. Ezek voltak számomra azok, amiből kimaradni nem volt akarásom — elevenedett fel bennem hirtelen tolulás a The Night Hobs Gloomy-ja hallatán, hozva vissza most e koverrel érzést gondolattal teli ürességes napokon.
Aktuális melódia egy butikban, de lehetne is bárhol — hangzód olymód, mit ember bőre alatt érez, különleges, egyedi, megismételhetetlen, akár AZ a visszanemismételhető arcérintés, padoncsók, dunaparti sörözés, legjobb bulibanlevés, ami annyimindenséget jelent. Felráz, beleborzongtat, örömmel tölt el, mindig emlékzeltet.
Ilyent receptre rosszkedv ellen, öleléshiányra, meg úgy általánosmindigre. Hangosra a volumét!
