Tizenheten végeztek idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában, köztük a 23 éves Czvikker Lilla, akire már a jövő évadban komoly feladatok hárulnak Közép-Európa egyik legösszetettebb színházi épületegyüttesében, Miskolcon. Eddigi tapasztalatairól, tanulmányairól és terveiről beszélgettünk a fiatal színésznővel.
– A következő évadtól kezdve a Miskolci Nemzeti Színházzal állsz majd szerződésben, ahol így te leszel a legfiatalabb színművész. Előnyökkel járhat, hogy ilyen korán kezdted a pályádat?
– Azért nem számít az életkor, mert nem feltétlenül tükrözi az érettséget. 17 éves és teljesen tapasztalatlan voltam, amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de talán látták bennem, hogy a tudatom alapvetően beérett, és lehet velem dolgozni a koromtól függetlenül. Épp ezért azt gondolom, hogy a társulatban sem számít majd az, hogy hány éves vagyok, mert tulajdonképpen ez a szakmában sem mérvadó igazán.
– Abban sem fontos az életkor, hogy a megélt tapasztalatok mennyisége által milyen érzelmi állapotokba tud megérkezni egy színész a színpadon?
– A saját élmények egy szerep megformálásában természetesen pótolhatatlanok, de volt rá példa, hogy úgy játszottam valamit, hogy nem volt hozzá személyes tapasztalatom. Ha már bizonyos dolgokat megéltünk, azok valóban segítik a színészetet, de ezeknek a hiánya sem akadályozhatja a játékot, hiszen ösztönösen is „hitelesen” reagálunk egyes helyzetekre, állapotokra.
A Feketeszárú cseresznye című darab kapcsán – ami a jövő évadban kerül a Miskolci Nemzeti Színház műsorára – nemrég megkérdezték tőlem, hogy hogyan tudok sírni a színpadon. A darab alaphelyzetéhez hasonló szerelmi bonyodalmakat már én is megéltem, amiből bőven tudtam meríteni, de igazán az segít a legmélyebb érzelmeket is előhívni magamból, ha
valóban meghallom azt, amit a partnerem mond nekem a színpadon.
Ha pedig e figyelem által megértjük a helyzeteket, amikbe egy adott pillanatban belekerülünk, az már magában véve nagyon megrázó tud lenni. Így, lényegében előzetes tapasztalatok nélkül, a darab közben tudunk megélni szituációkat, épp olyan erőteljesen, mintha a való életben lennénk. A Feketeszárú cseresznye próbafolyamatában is pont ezt éreztem.
– Mesélj egy kicsit Irináról, az általad játszott karakterről!
– Ő egy ízig-vérig szerb nő, és érdekes, hogy nagyon hasonló a természetünk, emiatt úgy érzem, hogy kezdem jól megtalálni az ő valódi lényét. Az egész karakter egy hatalmas szív – nagyon tud szeretni, de gyűlölni is. Mindenféle szempontból közel áll hozzám.
– A darabbeli szerelmedet milyennek látod?
– Géza (Bodoky Márk) egy hősszerelmes figura, aki nagyon korrekt, de igazán nincs könnyű helyzetben. Nem vallhat színt az érzelmeiről, így inkább visszavonulva vár és szenved, amiben nyilvánvalóan van valami vonzó.
– Igen összetett a feladatod, hiszen az előadásban többféle műfajban, szerbül és magyarul is énekelsz.
– Otthon, Nagyváradon már korábban is tanultam énekelni, akkor könnyűzenét Molnár Mónikával, akinek a biztos alapokat köszönhetem. Ezután az egyetemen a zenés osztályban rengeteget fejlődtem, hiszen mindenféle műfajban elsajátíthattuk a jellemző énektechnikákat, így természetesen a hangképzés is fontos része volt a tanulmányainknak, aminek most is nagy hasznát veszem. Vámossy Éva volt ebben a mesterem, és ahogy tőle, úgy a két osztlályfőnökömtől, Novák Esztertől és Selmeczi Györgytől is rendkívül sokat tanultam.
– Mi az, ami eddig nehézséget okozott neked?
– Ahogy már említettem, úgy kerültem be az egyetemre, hogy nem volt semmiféle színházi múltam, több osztálytársamnak viszont már volt előzetes tudása vagy tapasztalata. Emiatt az első években, ha egyedül kellett bemutatni egy feladatot, szinte rettegtem. A jeleneteim előtt és után is folyton magyarázkodtam, szabadkoztam, hogy miért nem sikerült úgy valami, ahogy szerettem volna, és mentegetőztem: „lesz majd jobb is”. Ezzel persze csak fogyott az idő, állandó stresszben voltam, és úgy gondolom, hogy ha ezt mind megspórolom valahogy, akkor még többet tudtam volna tanulni.
Sok nehézséget okozott nekem ez a magamból eredő bizonytalanság, és a zárkózottságom, ami ismerősök előtt még inkább kiütközött ez alatt az öt év alatt.
– Mit tartasz erősségednek? Miről jegyezhetnek meg téged a nézők?
– Nem árt, ha az ember reálisan látja és ismeri a képességeit. Én talán majdnem minden esetben meg tudom állapítani, hogy miben tudok jó lenni és miben kevésbé – az utóbbiért pedig jobban meg kell dolgoznom. Alapvetően nehéz és nem is szeretem saját magamat jellemezni, inkább mondják meg mások, mit gondolnak rólam, főleg, hogy szívesen is veszem a visszajelzést, értékelést!
Az édesanyám a legnagyobb kritikusom, ő mindig azt mondja, hogy azt szereti bennem, hogy természetes vagyok és jól közvetítek az emberek felé.
Az eddigi megerősítő kritikák közül nekem pont ezek a legfontosabbak. Remélem, ezt mások is így látják.
– Hová szeretnél eljutni szakmailag a közeljövőben?
– A forgatásokban még kevés tapasztalatom van, tehát szívesen kipróbálnám magam a filmezésben is. Alapvetően viszont nem vagyok sem türelmetlen, sem elégedetlen. Ebben a pillanatban nagyon jóleső érzéssel tölt el, hogy egy remek évad elé nézek, rengeteg nekem tetsző feladattal, amiért nagyon hálás vagyok.
Mindig arra vágytam, hogy ne kelljen választanom a próza és a zene között.
Nagy öröm számomra, hogy ez a kívánságom is teljesül, ráadásul egy helyen, hiszen a miskolci bemutatkozó munkáimban mindkét műfaj egyforma mértékben kap helyet.
– A színház mellett még mivel foglalkozol?
– Van egy zenekarom, akikkel időközönként koncertezünk is. Feldolgozásokat játszunk Janis Joplin klasszikusaitól a modernebb pop slágerekig. Még nem gondolkodunk saját szerzeményekben, de ebben közrejátszik az is, hogy nagyon nehezen tudjuk összeegyeztetni a próbákat, mivel az együttesben két ember kivételével mindenki színész különböző városokban. Valószínűleg hamarosan kiderül, hogy az időhiánnyal küzdve meddig tudjuk életben tartani az együttest, de
nem aggódom, mert mindig arra jutok, hogy minden úgy lesz majd, ahogy lennie kell.
Szóló popzenei karrierre valahogy nem vágyom, pedig már többen is javasolták, hogy gondolkodjak rajta. Ettől részben az tart vissza, hogy azt látom, teljes mértékben telített ez a műfaj, és elég kis időn belül a legtöbb előadót el is felejtik. Ráadásul sosem engedném, hogy más írja a zenéket nekem, vagy hogy olyat kelljen csinálnom, amit nem akarok. Ha mindenképp választanom kellene, akkor biztosan a jazz irányába indulnék.
– Mire vagy a legbüszkébb jelenleg?
– Azt gondolom, nagyon nehéz egészségesnek maradni ebben a szakmában, és örülök, hogy elmondhatom, nekem mindezidáig sikerült.
Öt év színművészeti után is két lábbal állok a földön, és megmaradtam olyannak, amilyen azelőtt voltam, miközben rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb.
Habár rossz döntéseket is hoztam, sosem veszítettem el önmagamat. Fontos, hogy tudjuk, honnan indultunk és kik vagyunk.
