Merész kétzongorás jazzlemez a Gramofon toplistáján

Ritka és merész vállalkozásnak számít a jazzben Vijay Iyer és Craig Taborn kétzongorás felvétele, ahogy Thomas Adès The Exterminating Angel című operája is igazi szenzáció. A Gramofon-toplista első helyezettjei.

A jazztörténet merész hangszeres produkciói a kétzongorás felvételek – bár a szólózongora-játék is igazi csemege az igényes hallgatók számára. Csaknem minden nagy pianista megpróbálkozott ezzel a formációval, gondoljunk csak Chick Corea és Herbie Hancock kettősére, amikor a legtisztább jazzhagyományok találkoztak a latin ritmus- és dallamvilággal. Nálunk alighanem Szakcsi Lakatos Béla és Vukán György kétzongorás játékának emléke él még emlékezetünkben mind a mai napig.

Most két amerikai zongoraművész – akik természetesen saját együtteseik élén is rendkívül sikeresek – vállalkozott effajta felvételre, engedve a különlegességeket egyébként is favorizáló kiadó csábításának. Milyen szívet melengető érzés számunkra: a The Transitory Poemst a Liszt Ferenc Zeneakadémia nagytermében rögzítették tavaly március 12-én. A lemezen elhangzó kompozíciók mindegyikét a két előadóművész jegyzi, egyetlen Geri Allen-szerzemény színesíti még a produkciót. Rövid témák, hosszú improvizációk. Az elhangzó nyolc tétel felét az általuk nagyra becsült, az elmúlt években elhunyt zseniális zongorista-zeneszerzők, Muhal Richard Abrams, Cecil Taylor és Geri Allen, valamint egy afroamerikai képzőművész, Jack Whitten emlékének szentelték.

Vijay Iyer indiai származású amerikai zongoraművész-zeneszerző, akit az évtized elejétől a Jarrett-Mehldau vonal szerves folytatójaként méltatnak. Számos megmérettetésben lett első, akár mint zeneszerző, előadóművész vagy zenekarvezető. Craig Taborn változatos „előélete” során az amerikai jazzvilág sok kiemelkedő képviselőjével szerepelt James Cartertől Chris Potterig, Steve Colemantől Dave Douglasig. Kettejük találkozása a 2000-es évek elején történt Roscoe Mitchell Note Factory nevű kilenctagú együttesében, amelyben a megkomponált zenei anyag mellett nagymértékben volt lehetőség az egyéni és kollektív improvizáció számára.

Saját bevallásuk szerint a duó abban a közegben született, de csak most valósulhatott meg.

Nem könnyen emészthető zene, de megéri az odafigyelés.

A két kiemelkedő pianista lenyűgöző hangszertudása és ötletgazdagsága, a kettejük közötti elképesztő összhang teszi egyedülállóvá ezt az albumot. Időközben mindketten az ECM-hez szerződtek, és ez reményt ad alkotókedvük további kiteljesedésére bármilyen felállásban is muzsikálnak majd a jövőben.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Már 24 évesen komponált első operája, a Powder Her Face (1995) is szenzációt keltett. Második operájával, a Shakespeare Viharjából írt – a Magyar Állami Operaházban (2016) is játszott – The Tempest-tel (2004) pedig egy csapásra felröpítette magát Thomas Adès a brit zeneszerzők legfölső ligájába. De kamarapartnerként (2014-ben a Zeneakadémián Ian Bostridge zongorakísérőjeként) is különlegesen érzékeny muzsikusnak bizonyult.

Legutóbbi (harmadik) operája, a Luis Buñuel filmje (Az öldöklő angyal; 1962) nyomán komponált The Exterminating Angel a Salzburgi Ünnepi Játékokon történt bemutatása (2016) után Londonban, majd New York-ban (2017) folytatta diadalmenetét.

„Első pillantásra alig tűnik lehetségesnek Buñuel szürrealista filmjéből nagyszabású ensemble-operát írni. Buñuelnek e Mexico Cityben fogatott filmklasszikusában (amelyben egy előkelő vacsoravendégség eszelős káoszba torkollik, amint a társaság rájön, hogy a helyiséget megmagyarázhatatlan módon nem tudja elhagyni) a politikai szatíra – abszurd humorral s a rémálmok logikájával vegyülve – ad föl a nézőnek műfaji határokat szétfeszítő rejtélyt. Ám e szokatlan témából Adès és – a librettót vele együtt kidolgozó, egyben a produkciót rendező – Tom Cairns a legnagyobb természetességgel alkotta meg az utóbbi évek egyik legizgalmasabb operáját”, olvassuk a kísérőfüzetben Thomas May esszéjét. Amely magát a komponistát is idézi, mondván, hogy érdeklődése mindenekelőtt a film sokértelműségének szólt. És ha e művel Adèsnek talán nem is sikerült a The Tempest bravúros zenei gazdagságát megismételnie, azért zenekarával – amelyben az elektromos Martenot-hullámok (Messiaen kedvenc hangszere!) vagy az 1/32-es miniatűr hegedűk bőven gondoskodnak a kísértetiességről – mégis

megteremti a történet sodró erejű, szorongató hangulatát.

Hogy az énekszólamok némelyike inkább csak a maga szélsőségességében, a női hang asztrális magasságai által érdekes? Az Exterminating Angel nem az első opera, amelynek legértékesebb partitúraoldalai a zenekari átvezetések…

Adès mindamellett így is elhatol az operajátszás lényegéig: abszurd művel igazolja egy egész műfaj abszurditását.

Amiben támogatja őt a Metropolitan Operaház frenetikusan jó előadógárdája.