1919. szeptember 14-én született Zomborban és 1983. október 14-én hunyt el Budapesten Ranódy László, a 20. századi magyar film egyik legfontosabb alakja. Így fogalmazott magáról: „Mindig fenntartottam a jogot arra, hogy azt csináljam, amit szeretek, amiben nagyon hiszek, amit tágabb körben is nagyon fontosnak tartok.” Olyan jelentős irodalmi alkotások megfilmesítései fűződnek a nevéhez, mint a Lúdas Matyi, a Pacsirta, az Árvácska vagy a Légy jó mindhalálig.
A Pázmány Péter Tudományegyegyemen tanult, ezzel egyidőben a Független Színpad segédrendezője, díszlettervezője volt, majd a Hunnia Filmgyárban lett gyakornok, asszisztens és forgatókönyvíró. Jogi tanulmányait a pécsi egyetemen fejezte be, Közigazgatás és magyar film címmel írta meg szakdolgozatát. 1943-ban lett rendező a Hunnia Filmgyárban. A cenzúra betiltotta Darvas József Szakadék című színdarabjából és Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című művéből Szőts Istvánnal közösen írt forgatókönyvét.
Politikai szerepet is vállalt: 1945 után a Nemzeti Parasztpárt, 1956-ban Petőfi Párt Filmosztályának vezetője volt. 1948 után a Nemzeti Filmgyártó Vállalat osztályvezetője, majd a Mafilm rendezőjeként dolgozott, de tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, igazgatta a Filmgyár filmszínészképző stúdióját, és a Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezetének a tagság által választott elnöke volt. Megkapta a Kossuth-díjat (1956), az érdemes (1969) és a kiváló művész (1977) kitüntetéseket.
Olyan filmeket készített, mint a Ludas Matyi (1949, Nádasdy Kálmánnal közösen), a Csillagosok (1950, politikai okokból betiltva, nem mutatták be), a Föltámadott a tenger (1953, Nádasdy Kálmánnal és Szemes Mihállyal), egyetlen vígjátéka: a Hintónjáró szerelem (1954), a Szakadék (1956), A tettes ismeretlen (1957), az Akiket a pacsirta elkísér (1959), a Légy jó mindhalálig (1960), a Pacsirta (1963), az Aranysárkány (1966), a Bajai mozaik (1968), a Hatholdas rózsakert (1970), A kulcs, A fürdés és a Kínai kancsó című Kosztolányi-novellák feldolgozása (1973) vagy az Árvácska (1975).
Nekrológjában így írt róla a Kritika lap újságírója: „Költő volt, klasszikus eszmények híve, aki celluloid-szalagra írta vallomásait. Minden filmje önvallomás is, holott világéletében nemes irodalmi alapanyagból dolgozott, Móricz- és Kosztolányi-műveket vitt vászonra. Most, hogy eltávozott, legelőbb az Árvácska idéződik föl bennem, a kiszolgáltatottság és a szépség megkapó líraiságú rajza, mely nemcsak Móricz elbeszélésében, hanem Ranódy filmjében is „egyetlen jajkiáltás” volt. Ez jellemezte egész filmrendezői oeuvre-jét: hűség az irodalomhoz, kivételes műgond, elegancia, némi szecesszióba hajló báj, s az önvallomás hite, szenvedélye. Ranódy sosem tartozott az „önmegvalósító” rendezők közé, akik vékonyka ötletet tupíroznak óriássá és csillogóvá, de mester volt, aki az irodalom bástyái mögé visszahúzódva vallott életről, halálról, szerelemről, kiszolgáltatottságról.”