1692-ben, a török uralom alól való felszabadulás után gyors fejlődésnek, és felvirágzásnak indult úgy Nagyvárad, mint I. Szent László által városunkba telepített egyházmegye, püspökség, valamint a székeskáptalan története.
Érdekesség:
A török hódoltságot megelőzően a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyének szerencsére nagyon részletes ismeretei vannak (többek közt) a megalakulásától kezdve egészen az 1566-ig terjedő időszakából: negyvenhat püspök és több mint hatszáz kanonok, valamint székesegyházi oltárigazgató nevét, valamint helyi tevékenységét tartja számon. 1566. utánról pedig további tizenhárom püspökről tudnak nagyon részletes információkat, akik névlegesen is viselték a váradi püspöki címet egészen 1660-ig.
Váradnak a XVIII. század az újkori zenei élet meghatározó és rendkívüli fontosságú időszaka volt. A helyi pöspökök a lelki gondozására, oktatására mindig hatalmas vagyonokat forditottak. De mindig jutott pénz a helyi művészek, és a város művészetének pártolására is.
Több évtized után után most jöhetett be az első püspök székvárosába.
Benkovits Ágoston
Benkovics Ágoston pálos rendi szerzetes volt az első, aki 1692-ben Nagyváradra érkezik, és aki kinevezett püspökként ténylegesen is átvehette a visszaállított, restaurált egyházmegye vezetését. Nem szabad elfeledjük azt, hogy a 32 év török hódoltság (1660-1692), valamint a vár ostroma csaknem kiírtotta a helyi magyar lakosságot, és mindösszesen kéttucatnyi lakóház maradt épen. Több évtized után után most jöhetett be az első püspök, székvárosába. A XVII – XVIII. század fordulóján akkoriban az egyházmegye területén gyakorlatilag alig éltek katolikus hívek, és használható katolikus templom pedig egy sem volt. Alig kétszáz híve számára rendelte el az első katolikus templom építését, rögtön, amikor városunkba érkezett.
Benkovits püspök, igaz, szegényes körülmények között, de szivből, a jövőbe vetett hit lelkesedésével építette az új székesegyházat biztos reményében annak, hogy lesz még Nagyváradon fölemelkedés a történtek ellenére is – mindenekelőtt kultúra, valamint építkezés.
Ez lesz sorrendben a második székesegyházunk. A templom napjainkban is megvan, a Körös-parti református templom (Olaszi templom) szomszédságában, tömbházakkal körbevéve. A román állami vezetés 1949-ben elkobozta a római-katolikus püspökségtől, és az ortodoxoknak adta át használatra, akik akkor beültek oda, és azóta, napjainkban is birtokolják azt.
Érdekesség:
Az első székesegyházat 1618-ban Bethlen Gábor erdélyi fejedelem bontatta le, és ennek köveit a vár falaiba való beépítésre rendelte el, szóval így pusztult el az első székesegyház.
Csáky Imre
Csáky Imre, a későbbi bíboros 1672. október 28-án született Szepes várában. Közéleti szereplése és bíborosi méltósága folytán a család legkimagaslóbb alakja. 1702. augusztus 8-án pedig esztergomi kanonok lett, s még ugyanazon év december 10-én váradi püspök és bihari örökös főispán is. Ő is a jövőbe vetett hit lelkesedésével építtetett rövidesen (1717-1734) új istenhazát. Ez a mai Szent Lászlóról elnevezett újvárosi plébániatemplom. Időrendi sorrendben ez lett a harmadik székesegyházunk.
Belegondolva, alig pár évtizeddel a török elűzése után – szinte előzmények nélkül – városunkban olyan gazgad művelődési, elsősorban zenei életnek veti meg alapjait ő, valamint az őt követő katólikus egyházfők, amely Nagyváradot a legnagyobb európai zenei központok sorába emeli hamarosan. A helyi római katólikus pöspökök kezében mindig is igen jelentős anyagi források voltak, és élni is tudtak ezzel: a hívek testi és lelki gondozására, oktatására mindig hatalmas vagyonokat forditottak, de mindig jutott pénz a helyi művészek, és a város művészetének pártolására is.
Báró Patachich Ádám
„… a nagyváradi zenei élet korabeli felvirágoztatása a műveszetpártolásáról ismert báró Patachich Ádám, horvát származású püspöknek köszönhető, aki a kor legjobb zenészeit foglalkoztatta udvarában. Méltó tehát, hogy évről évre ápoljuk a ránk hagyott kulturális örökséget…” – mondta mindig nagytatám, Thurzó Sándor, neves nagyváradi zenei helytörténész, muzikológus.
Báró Patachich Ádám 1715-ben született. Apja katonai pályára szánta, de ő inkább a bölcsészeti és hitttudományt választotta, s mindkettőből tudori oklevelet szerzett Rómában. 1739-ben Bécsbe kerül, ahol szorgalmas figyelője lett minden kulturális mozgalomnak. Itt érlelődik meg tudatában: ha egyszer püspök lesz, fényes udvart rendez be magának, ahol a legjelesebb személyiségeket gyűjti maga köré. Patachich Ádám 1759. végén kapta meg a kinevezését, de mire a római bulla Bécsbe, a felszentelésre megérkezett, már a naptárak 1760-at jegyeztek. Patachich elődje, gróf Forgách Pál püspök volt. A királyi levél, mely Forgáchot Vácra szólította 1759-ben, csak magában jött, azaz nem volt vele egy másik méltóság, mely Váradnak új főpásztort adott volna.
Érdekesség:
Ilyen esetekben a káptalanok, hogy az egyházmegye ügymenete fenn ne akadjon, saját környezetükből vikáriust szoktak választani. Némi maradványa ez azon ősi joguknak, hogy egykoron saját püspöküket is ők választották.
Patachich Ádám püspök 45 éves, mikor mint váradi főpásztor bevonul 1760 tavaszán székhelyére. Beiktatása május 25-én, Pünkösd vasárnapján volt. Patachich Ádám a városból nem sokat láthatott, mert amikor 1660-ban a lakosság a törökök elől, a várba menekült, akkor mindenki a saját otthonát felgyújtotta. Emellett a város közel száz év távlatából is még mindig magán viselte a háború okozta pusztítást.
Érdekesség:
Benkovics Ágoston (1681-1702), Csáky Imre (1702-1732), Csáky Miklós (1737-1747) és Forgách Pál (1747-1757) püspökök neveihez az újjáépítés, az intézmények megszervezése és elindítása fűződik, Patachich Ádám (1759-1776) tevékenységéhez mindezek kiteljesítése, a pompás barokk főpapi udvar megteremtése.
Eléggé bizarr látkép fogadta a diszes hintón városunk felé érkező új püspököt és kiséretét. Ami a főpásztor szeme elé tárult, korántsem volt gyönyörködtető: háborúk és forradalmak nyomai voltak láthatók, valamint a félig kész székesegyház (jelenlegi székesegyházunk, Bazilikánk – sorban a negyedik székesegyházunk) vakolatlan téglafalai, tornyok nélkül, fedél nélkűl állottak.
Patachich Ádám nevéhez nemcsak az egyedülállóan impozáns, monumentális barokk stilusú püspöki rezidencia építése fűződik – Mária Terézia uralkodása alatt Magyarországon körülbelül 200 kastély, palota, rezidencia épült, de ezek legnagyobbika pedig a váradi volt – és nemcsak az ugyancsak barokk székesegyház továbbépítése kapcsolódik (melyet gróf Forgách Pál püspök kezdett el), hanem az egykori Várad művészeti életének leggyümölcsözőbb korszaka, mely a humanista érdeklődésű püspöknek a városba érkezésével kezdődött el.
Hatalmas összegeket költött könyvekre és impozáns könyvtára egyike volt azoknak Magyarországon, mely mindenki előtt nyitva állt.
Udvarában sok jeles hazai és külföldi művész megfordult. Báró Patachich Ádám bőkezű mecénás volt, aki nem mellesleg a Zrínyi családdal is rokonságban állt. A mecénási hajlamokkal megáldott főúr szívesen patronálta a művészeteket, és előszeretettel gyűjtött a püspöki udvarba tehetséges, fiatal művészeket is. A pompakedvelő, rendkivül művelt püspök egycsapásra nemzetközi rangra emelte Nagyvárad zenei életét, mivelhogy neki megvolt hozzá a kellő elszántsága és anyagi háttere is.
Patachich önzetlenül évi jövedelmének negyedét fordította zenei és színházi támogatásra, valamint nagy könyvtárát – idejövetele után rövidesen – megnyitotta a nagyközönség előtt is mint nyilvános könyvtárat. Tudta, hogy ezt a feladatot – Nagyvárad zenei életének felvirágoztatását – csakis egy ambíciózus fiatal, és egyben egy kiemelkedő képességű művész oldhatja meg. A hátsó kocsik egyikében, mely a püspök kiseretét hozta, egy 23 éves sovány, inkább beteges külsejű, de becsvágytól csillogó szemű fiatalember ült: ő volt Michael Haydn, Joseph Haydn öccse.
