Francia felütéssel indul a Pannon Filharmonikusok évada szeptember 12-én, a hangverseny egyik szólistája pedig egy visszatérő művész, Arno Bornkamp. A holland szaxofonos abban bízik, hogy a három évvel ezelőtti, igazán különleges pécsi koncertélmény ezúttal is megismételhető.
– Az életrajzának az első mondata így hangzik: „Arno Bornkamp klasszikus szaxofonművész különleges egyéniség a szaxofonosok és a klasszikus zenészek világában is.” Mennyire állt távol ez a két világ akkor, amikor a pályáját kezdte, és mennyire most?
– A klasszikus zene nem feltétlenül szaxofoncentrikus, bár szerencsére vannak zeneszerzők, akik műveikben használják ezt a hangszert. Még a 20. században, az 1980-as évek elején kezdtem a pályámat, dolgoztam az Aurelia Saxophone Quartettel, volt egy duónk Ivo Janssen zongoristával, játszottam szimfonikus zenekarban és szólistaként is. A szaxofonosok világában már az ezredfordulóhoz közeledve merültem el, jórészt annak köszönhetően, hogy az amszterdami konzervatóriumbeli tanítás egyre fontosabbá vált számomra.
A 80-as évek elején a különböző iskolák, az amerikai és a francia, élesen elkülönültek. Az amerikai iskola képviselői Fred Hemke, Eugene Rousseau és Donald Sintasem voltak egységesek, ahogyan a franciák, Deffayet Párizsban és Londeix Bordeaux-ban is másképp gondolkodtak.
Szinte mindegyiküknél tanultam, és azt vittem tőlük magammal tovább, amit hasznosnak éreztem. Ma a harmonikus együttműködés jellemző: a tanárok és a növendékek is sokat utaznak, sokféle projektben vesznek részt, és emiatt egyfajta globális játékmód jelent meg, ami új iskolák, holland, japán, spanyol intézmények megjelenését is magával hozta. Számomra ez nagyon üdvös változás, mert nem a szaxonfonosok nem egyféle iskolát követnek, hanem sokkal kreatívabban, egyedibben gondolkodnak a hangszerről.
– Nem először dolgozik együtt a Pannon Filharmonikusokkal. Mi volt az első benyomása a zenekarról, a közönségről és a városról?
– Három évvel ezelőtt hívtak meg, az altszaxofon-repertoár két fontos darabjának, Darius Milhaud Scaramouche-ának és Henri Tomasi Concertójának a szólistája voltam. Ez utóbbi virtuóz darabot akkor játszottam először, és jobb zenekart nem is kívánhattam volna magamnak, mint a Pannon Filharmonikusokat és Gérard Korsten karmestert. Úgy érzem, jól elkaptuk mindkét darab déli érzetét, de különösen a Tomasi-műben született meg valami egészen varázslatos, amit alig tudtunk felfogni a teltháznyi közönség tapsától. Ez egy dédelgetett emlék a számomra. Volt alkalmam arra is, hogy sétáljak, és egy kicsit megismerjem Pécset. Szendrői Zsuzsanna tanárnő szervezett egy mesterkurzust, és remek vacsorákra is sor került. Nagyon kulturált város benyomását keltette Pécs, éreztem azt is, hogy egyetemi város, egészen más egy ilyen település vibrálása.
– A szeptemberi koncert programja milyen előadói kihívásokat tartogat?
– Claude Debussy Rapszódia szaxofonra és zenekarra című darabjának már a címe is mutatja, hogy a szólóhangszert nem csupán szólisztikus és virtuóz szerepben hallhatjuk, hanem a szaxofon a zenekar többi hangszerével azonos rangban kommunikál. Debussy 1903-ban írta a művet, érezhető rajta a mór hatás, olyannyira, hogy eredetileg Mór rapszódia volt a címe. Debussyt elbűvölte az arab, mór kultúra, ami Dél-Spanyolországból sugárzott Franciaország felé, és érezte, hogy a szaxofon ezt a különleges atmoszférát meg tudja teremteni. Ha a szaxofon 20. századi használatára, az afroamerikai eredetű jazzben elfoglalt helyre gondolunk, ez a szokatlan kompozíció további jelentőséget nyer. Az előadó számára kulcsfontosságú, hogy megfelelően interpretálja a sötét, misztikus felütést és a későbbi őrült táncot is, a ritmusra nagyon kell figyelni. Az a célom, hogy a tízperces darabbal egy igazi mór fiesta hangulatát varázsoljuk a Kodály Központba.
