Diplomáját a Akadémián (Universität für Musik und darstellende Kunst – a szerk.) Fischer Ádám 1971-ben vehette át. Négy hónapnyi időt kapott, hogy felkészüljön a mű vezénylésére, amelyet a záró hangverseny vizsgadarabjaként jelöltek ki számára: Ernst Bloch csellókoncertjének, a Schelomo – Héber rapszódia című darabnak a dirigálására. Fischer Ádám történetének harmadik fejezetét közöljük.
Az előadás mind a karmester, mind a szólista diplomavizsgája volt. Mivel Fischer előzőleg valamivel a legjobb jegy alatt maradt, végül nem dirigálhatta a kiválasztottaknak fenntartott Alsó-Ausztriai Szimfonikusokat, hanem meg kellett elégednie az Akadémia hallgatóinak zenekarával. Majd ezután megélte azt a bizonytalansággal teli pillanatot, amelyet minden egyetemet végzett ember ismer. A professzorok melegen kezet ráztak vele, gratuláltak, minden jót kívántak, majd diplomájával, amelyen még alig száradt meg a tinta, hirtelen kint állt az utcán, az Akadémia kapuja előtt, és kijózanodva latolgatta, hogy most jobbra vagy balra menjen. Évekig be kellett tartania a kötelességek pontos menetrendjét, és most egyszerre teljes súlyával rászakadt a nagy szabadság és egyéni felelősség kora.
Bővebb információ az életrajzi könyvről ide kattintva.
A kétségekhez újfent hozzájárult a szülői házban fényes példaként emlegetett, Kölnben működő unokatestvér, aki pályáját korrepetitorként kezdte. Ezt az utat kell követnie Ádámnak is, mondták otthon. Ám a tanáccsal ekképpen ellátott fiatalember tanulmányai vége felé egyre világosabban érezte, hogy jobb karmesteri, mint korrepetitori képességei vannak. Az önkritikára mindig kész Fischer úgy emlékszik, hogy igen közepes korrepetitor volt. Nem okozott neki ugyan nehézséget a Don Giovannit vagy a Traviatát zongorakivonatból játszani, de az Elektra már kemény diónak bizonyult. Mindennek ellentmond az itt már korábban említett Farkas András, aki Bécsben annak idején a Fischer testvérek kollégája volt. Az ő emlékei szerint Fischer Ádám kitűnően játszotta operák kivonatát zongorán, és így mint korrepetitor is jól megállta a helyét. A körülmények ugyanis valóban úgy alakultak, hogy Fischer is korrepetitorként kezdte meg pályáját. Ezt a munkát annak idején kerülő útnak tartotta, később azonban egyre inkább felismerte, hogy a fejlődésének egyik helyesen megválasztott, tanulságos lépcsőfoka volt.
Forgatott ugyan egy elképzelést a fejében arról, hogy immár diplomával a kezében mihez kezdjen, ám azt hamarosan elvetette. Jól tette-e; vajon milyen pályát fut be, ha ragaszkodik eredeti tervéhez – efféle kérdéseken mindenki épp oly szenvedélyesen, mint eredménytelenül tépelődik, aki felidézi, miként állt életében válaszutak előtt. Fischer számítása Franco Ferrara olasz karmesterhez kapcsolódott, akinek nyári mesterkurzusain kétszer vett részt, először 1970 nyarán Velencében és két évvel később Sienában. Bécsben az Akadémia növendékeként csak lassan és nem minden nehézség nélkül vált otthonossá. A lagúnára épült város varázsa viszont nyomban rabul ejtette; a Velencében töltött hat hét lebilincselő ősélménnyé vált számára, fiatalkorának egyik csúcspontjává. Mindez, meglehet, nem így alakul Ferrara személyisége nélkül.
Franco Ferrara szakértői körökben hasonló formátumú zeneművész hírében állt, mint Arturo Toscanini, de még nem töltötte be negyvenedik évét, amikor egészségi okokból be kellett fejeznie karmesteri karrierjét. Ezután komponált, főleg pedig tanított. Fischert elragadta a maestro érzéssel teli, olasz spontaneitása és közvetlensége, és azt tervezte, hogy diplomavizsgája után egy évet Ferraránál tölt a római Santa Cecilia Akadémián. Tovább kívánta képezni magát, és nem utolsósorban tökéletesíteni Bécsben szerzett olasz nyelvtudását. Az elképzelés szép volt és jól átgondolt, az Olasz Külügyminisztérium ösztöndíjat is kilátásba helyezett, de Fischer egyik napról a másikra mégis másképpen határozott. Ferrarát csak egy évvel később látta viszont. Az emberileg jó viszony a maestroval azonban sértetlen maradt, és röviddel később a mester volt az, aki az utat egyengette, ami Fischer első, jelentős sikeréhez vezetett.
