A legendás operaénekes, az ünnepelt tenor, José Cura első ízben mutatta be fotóművészeti alkotásait Budapesten 2019-ben, az Art Market Budapest kiállításán. A Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek első állandó vendégművészét exkluzív interjúban kérdeztük.
– Énekel, vezényel, zenét szerez, rendez, tanít – és fényképez. Milyen művészként definiálná magát?
– Egy neves magazin (Seen and Heard international – a szerk.) egyszer azt írta rólam: igazi polihisztor, valódi reneszánsz lélek. De ha engem kérdez, azt válaszolnám, hogy feleslegesen keresünk meghatározásokat egy olyan emberi tevékenységre, mint a művészet, hiszen éppen a definiálás áll legközelebb az elnyomáshoz. Századok keserű tapasztalatain keresztül megtanultuk, hogy ha a művészeket dobozokba zárjuk, keretek közé kényszerítjük, az nem csupán haszontalan, de veszélyes is.
Ha megnézi, a történelemben mindig azoknak sikerült kikerülni a beskatulyázást, akik bátran vállalkoztak rá, hogy kitűnjenek a tömegből.
– Az olvasók többségének minden bizonnyal a fotóművészet hangzik a legkülönösebben, pedig „Espontáneas” című albuma már több mint 10 éve, 2008-ban napvilágot látott. Hogyan talált rá a fényképészetre?
– Le kell szögeznem: nem vagyok profi fotográfus. Vagy legalábbis eddig nem voltam az. Aztán persze Isten tudja, mi történik majd az Art Market Budapest után. A fényképezés gyermekkorom óta lángoló szenvedélyem volt. Később, amikor énekesi és színészi pályára léptem, rájöttem, hogy a fotózás segítségével tovább tágíthatom a horizontomat azáltal, hogy másképpen figyelem meg és fogadom be a körülöttem lévő világot. A fényképeimet tartalmazó kötet azért jelenhetett meg 11 évvel ezelőtt, mert a svájci kiadó kíváncsi volt a magángyűjteményemre, és be akarta mutatni a képeimet a nagyközönségnek.
– Mely fotókat hozza el az Art Market Budapestre, hogyan jött létre a találkozás?
– A vásár szervezői is találkoztak a könyvemmel, és ennek nyomán megkerestek, hogy lenne-e kedvem kiállítani. Volt hozzá kedvem. Soha nem terveztem a belépni a professzionális fényképészek világába, de ezek az emberek megtiszteltek a bizalmukkal, én pedig azt gondoltam: miért ne próbáljam meg?
– Különösen szoros kapcsolat fűzi Magyarországhoz és Budapesthez.
– 2000 óta dolgozom Magyarországon, számos városban és színházban felléptem már. Erős szálak fűznek magyar művészekhez, akik megbíznak bennem, és tisztelnek nemcsak művészként, hanem magánemberként is. Szorosan együttműködök a Salva Vita Alapítvánnyal, Veszprém város tiszteletbeli polgárává fogadott, és ettől az évadtól kezdve a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek első állandó vendégművészeként dolgozom.
– Akiknek élén új operája, a Montezuma és a rőthajú pap világpremierjét vezényeli 2020 januárjában a Zeneakadémia Nagytermében.
– 1987-ben egy barátom egyik nap egy könyvet nyomott a kezembe azzal, hogy bizony opera rejtőzik benne. Akkoriban, frissen végzett zeneszerzőként megpróbálkoztam vele, de nem volt meg a kész fegyvertáram és tapasztalatom egy opera megkomponálásához. A könyv harminc éven keresztül pihent a könyvtáramban, amikor gyűjteményem leporolása közben ismét ráleltem. Egy pillanat műve volt: amit annak idején nem tudtam véghezvinni, azt mint tapasztalt zeneszerző és előadó most rövid idő alatt teljesítettem.
Egy vígopera született, ahogy az angolok nevezik, egy „mad cap” (szertelen, zabolátlan alkotás). Kamaraopera-szerűen írtam meg a darabot neo-barokk „beütéssel” és modern ritmusokkal fűszerezve. Elképzelheti, mennyire izgatott vagyok, hiszen 35 évnyi komponálás után ez az első operám – alig várom, hogy elkezdjük próbálni. Külön büszkeség, hogy olyan kiváló csapattal tehetem ezt, mint a Magyar Rádió Zenei Együttesei.
– Végig pillantva az idei évadán: énekel, ír, vezényel. Mit tartogat a jövő, jobban koncentrál majd egy területre, vagy megmarad a változatosságnál?
– A változatosság gyönyörködtet. A rutin pedig a vég kezdetét jelenti egy művész számára.
