Réz András: „Fellini filmjei nagyon erős hatással vannak az olasz filmre”

Szerző:
- 2019. szeptember 21.
Réz András - fotó: Nagy Attila / Müpa

Réz András filmesztéta, a Müpa filmműsorainak szerkesztője szerint nem kérdés, hogy létezik-e „olaszság” a filmművészetben: ebben a cikkben Federico Fellini és Paolo Sorrentino művei közé épül híd.

- hirdetés -

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Hol van az olasz film helye a világ filmgyártásában?

– Nem merném értékelni az olasz film egészét, már csak azért sem, mert azt sem tudnám, honnan kezdjem. A művészfilmekkel, rétegfilmekkel? Azzal, hogy Luca Guadagnino (Szólíts a neveden) vagy Paolo Sorrentino (A nagy szépség; Ifjúság) hogyan hódított a különböző fesztiválokon, melyikük filmje hány Oscart nyert? Vagy azzal, hogy a 2016-os Que Vado?, ez a nagyon is helyi érdekű vígjáték hogyan nyomta le az olasz mozikban a Star Wars aktuális folytatását? Vagy inkább azzal, hogy a Que Vado? főszereplője, az író-komikus Checco Zalone mitől izgalmas az olasz nézők számára? Erről eszünkbe jut egy másik komikus, Roberto Benigni és az 1999-ben három Oscarra jelölt Az élet szép, amiért Benigni a legjobb férfi főszereplő díját elnyerte. Ám a kép felemás, mert az olaszoknak Benigni a televízióból ismert és szeretett komikus…

– De mi látszik mindebből Magyarországon? Milyen az élet Sorrentinón, Tornatorén túl?

– Ezt sem egyszerű végigjárni… Vissza kellene száguldanunk a negyvenes–ötvenes évek neorealizmusáig (Rossellini, Visconti), aztán bele kellene kapnunk a hatvanas évek elejének nagy fordulatába, amikor Fellini és Antonioni viszi a prímet.

És mellettük ott vannak az olasz vígjátékok, szatírák. Az „olasz furcsaságok”. A spagetti-western.

A hatvanas évek végétől befutnak a nálunk is kedvelt olasz „politikai krimik”, mellettük Bertolucci, Marco Ferreri, Pasolini. És persze Bud Spencer! Mert az ő filmjei máig hatnak a magyar nézőkre. Ki ne felejtsem a Taviani fivéreket! A nyolcvanas–kilencvenes években jön Giuseppe Tornatore (Cinema Paradiso, Maléna, Az óceánjáró zongorista legendája). És beszélhetnénk Morricone zenéjéről, Koltai Lajos operatőri munkájáról is. Vagy arról, miért kedveltük meg az utóbbi években Paolo Genovese szerény költségvetésű, ám aktuális morális problémákat felvető filmjeit (Teljesen idegenek, A hely), gyorsan hozzátéve, hogy a Teljesen idegeneknek készült egy magyar remake-je is, a BÚÉK.

Az édes élet – forrás: Müpa

– A 2019-es Európai Hidak fesztivál részeként két Fellini- és két Sorrentino-filmet sorolt egymás mellé. Mit mutatnak meg ezek a mozik a tegnap és a ma Olaszországából?

– Federico Fellini filmjei nagyon erős hatással voltak és vannak az olasz filmre. Közte és Sorrentino között bő fél évszázad a távolság. Hosszú história ez, hiszen Az édes élet Olaszországa egy felfelé törekvő, Amerika és Nyugat-Európa felé kacsingató világ. A Müpában arról is beszélgetünk majd, hogyan pozicionálja magát újra Itália a nyári olimpiával, a designnal… Sorrentino Rómája már a turisták megszállta város, szelfivillogással.

– Ajánlója szerint a vetítésre és megvitatásra kiválasztott filmek visszhangoznak egymásban. Mi változott, mi maradt azonos abban, ahogy a világra néznek?

– A kérdések hasonlók, a válaszok – így a nézőben formálódó válaszok is – különböznek. Hogy melyek is ezek a kérdések? A hasznos és a haszontalan élet, az elvágyakozás, a hit és a csoda, a katolicizmushoz való viszony, öregség-fiatalság, kiüresedés, elidegenedés, felszínesség-mélység, a vágy tárgyai… Az édes élet egy korszak és legalább másfél nemzedék életérzését jeleníti meg. És Rómát.

Az édes élet (1960) kultuszfilm lett. A kor magyarországi kultúrpolitikája nem idegenkedett a nyugati társadalmat bíráló olasz, francia filmektől. Kétségtelen, hogy a hazai nézők számára ez egyfajta vágyott, de el nem érhető világ volt. Dolcsevíta.

Az olasz kultúrában pedig kevesen voltak nálunk jártasak ahhoz, hogy a nyitójelenetet, amelyben a Munkás Krisztus szobrát helikopterek szállítják, vagy a csodavárást az olaszokhoz hasonlóan értelmezzék. A nagy szépség (2013) az elődjéhez hasonlóan Rómáról mesél, meg arról, hogy mit nem veszünk észre belőle a sok turistától. És egy másfajta kiüresedésről. A 8 és 1⁄2 (1963) szokatlan narrációval és képi megoldásokkal dolgozott, de ami elsősorban az Ifjúsághoz kapcsolja, az az öregedés, a kiégés, a művészi fáradtság témája, noha a Marcello Mastroianni alakította Guido Anselmi nem öreg, ezzel szemben az Ifjúság (2015) Mick Boyle-karaktere már nemcsak a filmjével, a kiüresedéssel, hanem a korával, az öregséggel is hadakozik.

A nagy szépség – forrás: Müpa

– Értelmezhető olyasmi a film világában, hogy „olaszság”?

– Hogyne! Itt van például a nőkhöz való viszony. Ez elsőre szexistának tűnik, de aztán kiderül, hogy az olasz filmekben a nők erősek, gondoljunk csak az anyafigurákra. Jellegzetes a katolicizmushoz való viszony, amelybe belefér a megváltás, a csoda iránti vágyakozás, a klérus ironikus szemlélete. Érezni azt is, hogy Olaszország „big country”, és nem mellékes, hogy hová nyúlnak a karakterek gyökerei. Milánó nem Róma, Palermo nem Nápoly. Az olasz filmekben ott bujkál egyfajta önirónia is. Az is izgalmas, ahogyan a divatot szemlélik. Szinte egyedülálló az, ahogyan a férfikarakterek a viseletükkel meghatározzák önmagukat. Órákig mesélhetnék az olasz filmek zenei világáról, a gasztronómiának a filmekben játszott szerepéről. És ez csupán egy hozzávetőleges felsorolás.

Megosztás

Ajánlott

Bejegyzések

PROMÓCIÓ

VEB 2023

Hírlevél

Magazin lelőhelyek

Kattintson a térképre!

Hírlevél

Superbrands 2022
Superbrands 2021
Superbrands 2022
Superbrands 2022
ICMA logo
Member of IMZ
A nyomtatott Papageno magazin megjelenését támogatja:
NKA logo