Zombola Péter „… és Echo” című darabját október 9-én láthatja a CAFe Budapest közönsége, amely a szerző első operája. A Vizin Viktória operaénekessel és Gergye Krisztián koreográfussal közösen megálmodott produkcióról és a távlati tervekről beszélgettünk.
– Számos műfajban alkot, tudatosan kerülte eddig az operát?
– Annyi bizonyos, hogy nem voltam elég nyitott. Leginkább az oratóriumokat kedvelem, mert ez áll legközelebb a habitusomhoz, időkezelésemhez. Az operával kapcsolatban korábban úgy éreztem, hogy nem tudnék újat mondani, de most egy olyan téma talált meg, amit nem utasíthattam vissza.
A CAFe Budapest háttéranyagaiért keresse tematikus blogunkat!
– Ha jól tudom, a döntésben Vizin Viktória és Gergye Krisztián személye is szerepet játszott.
– Krisztiánnal már nagyon régóta dolgozunk együtt, hiszen először 2013-ban készített koreográfiát az általam komponált Rekviemhez, később pedig ez az együttműködés alakult át egyfajta triumvirátussá, hiszen három évvel később az 1956-os események évfordulóján bemutatott összművészeti projektnek már Vizin Viktória is a részese volt. Olyan összhang alakult ki közöttünk, hogy már akkor tudtuk, hogy lesz folyatás.
– Az opera ötlete kitől származik?
– Vizin Viktória két évvel ezelőtt hívott fel Amerikából, hogy már készül a szövegkönyv egy operához. Valójában közös gondolkodásra invitált, nem pedig egy adott darab megzenésítésére kért fel. Együtt véglegesítettük a szöveget, a zenei anyagról pedig folyamatosan konzultáltunk. A szűk egyórás anyagban egy énekes, egy báb és egy táncos hármas egysége jelenik meg.
– A darab a Bartók Plusz Operafesztiválon debütált. Miről van szó pontosan?
– A kamaraopera, vagy ha úgy tetszik, bábopera Nárcisz és Echo mitológiai történetét vesz alapul. Egyfajta játék a játékban szituációt képzeltünk el, ahol az énekes a színpad csapdájában elvész a szerepek között. Hol Echo, hol Nárcisz, hol önmaga tükörképeként saját elméjének labirintusában létezik. A bemutató valóban Miskolcon volt, és nagyon hálás vagyok Kesselyák Gergely művészeti vezetőnek, aki rendkívül nyitott az újra. A művet egyébként utána előadtuk a Kecskeméti Kodály Fesztiválon is, tehát a budapesti előadás összességében a harmadik lesz.
– Nemrég egy filmes munkát is befejezett, erről mit lehet tudni?
– Nagy Zoltán első nagyjátékfilmjének középpontjában egy ifjúsági zenekar áll, amelynek karmestere egy kiskorú szólistával folytat viszonyt. Bár a filmben zömmel klasszikus alkotások szólalnak meg, egy rövid zenei anyaggal én is hozzájárultam az alkotáshoz, amely megfelelő érzékenységgel tárgyal egy olyan témát, amelyről azt gondolom, hogy érdemes beszélni. A film önmagában mindig is érdekelt, hiszen zeneszerzőként kötöttségekkel kell szembenézni, és bizonyos keretek között kell megtalálni a saját szabadságunkat. Egykor Mundruczó Kornéllal dolgoztam együtt, akitől nagyon sokat tanultam.
– Jelenleg az egyetemi tanításon kívül kötetlenül dolgozik, mennyire fontos az előbb említett szabadság?
– Nagyon sokat utazom, ami egyrészt kikapcsolódás, másrészt inspiráció is. Idén nyáron például Afrikába mentem, és egyedül bicikliztem a szavannán, ami fantasztikus érzés volt. Nem hallgattam zenét egyáltalán, élveztem a szabadságot, ugyanakkor elárulhatom, hogy a hosszú repülőutakon szeretek leginkább komponálni. A tudat, hogy 10 ezer méteres magasságban vagyok, távol a földtől, hatalmas energiát ad. A tanítást nem kötöttségként fogom fel, hiszen a közös munka engem is előrébb visz.
– Min dolgozik most?
– Ahogy az ’56-os produkciót, úgy az operát is szeretnénk kivinni New Yorkba, és természetesen már van újabb ötletünk is a Vizin-Gergye párossal, de a dolog nem forrta még ki magát annyira, hogy érdemes legyen róla beszélni. Egyre többet foglalkozom a barokk gondolkodási struktúráinak beemelésével a saját zenémbe. Ez számomra egészen új terület, hiszen sokáig, egyébként szinte egyedüliként csak az északi minimál zenét képviseltem. Egy héber-magyar nyelvű kaddish oratórium megírása is foglalkoztat kórusra és nagyzenekarra, de ez egy hosszabb lélegzetű vállalkozás, nem akarom elsietni.