Alban Gerhardt: „Alkosd meg a saját, személyes történeted”

Alban Gerhardt - fotó: Kaupo Kikkas

Október 28-án a Zeneakadémián ad koncertet Alban Gerhardt csellóművész és a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A német szólista most lép fel először Budapesten, és ennek kapcsán beszélgettünk Haydnról, pályakezdésről, a különböző kihívásokról és arról is, hogyan érdemes igazából klasszikus zenét hallgatni.

– Annak idején fiatal művésztől szokatlanul indult a pályafutása, hiszen nem akart szólista lenni. Ahogy nyilatkozta is, elsősorban zenekari karrierről álmodott és sokkal fontosabbnak tartotta, hogy jó családapa legyen. Mi volt az a fordulópont, amikor elhatározta, hogy mégis a szólista életforma lesz az Ön útja?

– Nos, az első és legfontosabb, hogy mindig és mindenképp zenész akartam lenni. Ez természetesen jött, hiszen a szüleim is azok, édesanyám énekesnő, édesapám pedig a Berlini Filharmonikusok hegedűművésze volt. Mivel nem igazán volt jó énekhangom, úgy döntöttem, hogy hangszert választok, ez lett a cselló. Gyermekként pedig nem is vágyhattam volna másra, mint hogy csatlakozhassam a világ egyik legjobb zenekarához, ahol édesapám 45 évig játszott.

Magam 1987-ben játszottam életemben először zenekarral, Haydn D-dúr concertóját adtuk elő egy alapvetően amatőrökből álló együttessel. Miután kiderült, hogy nemcsak jól éreztem magam a színpadon, de jobban is játszottam, mint otthon, gyakorlás közben, édesanyám felvetette, hogy mi lenne, ha szólistaként folytatnám tovább. Erre persze én rögtön azt feleltem, hogy

szinte lehetetlen összeegyeztetni a szólókarriert és a harmonikus magánéletet, vagyis azt, hogy jó férj és családapa lehessek.

Az igazi fordulópont csak később következett be, amikor tanulmányaim során a cincinnati, majd a kölni egyetem szimfonikus zenekarában játszottam. Itt szembesültem azzal a ténnyel, hogy míg én nagy lelkesedéssel, odaadással vettem részt a próbákon és a koncerteken, addig a legtöbb társam nagyon nehezen viselte a szimfonikus zenekari munkát. Mindemellett rosszul tűrtem, ha mások megpróbálták rám erőltetni zenei elképzelésüket, miközben nekem szintén megvolt a saját véleményem. Idővel pedig csak egyre makacsabb lettem.

Persze, nem gondoltam, hogy bármiben is különleges lennék, de miután magas pontszámmal megnyertem a Német Zenei Tanács által szervezett csellóversenyt, és végigzenéltem az első díjjal járó ötven fellépésből álló koncertsorozatot, mégis úgy éreztem, hogy ebben tudok igazán kiteljesedni, így tudom megvalósítani legjobban zenei elképzeléseimet, hogy a magam ura maradok. Egyébként szó sincs arról, hogy különbséget tennék szólista, kamara- vagy szimfonikus zenekari zenész között, számomra csak jó vagy rossz muzsikusok léteznek.

Én valahol mindig is „magányos farkas” voltam, még az ezzel együtt járó életformát és a sok utazást is nagyon élvezem.

– Ön híres arról, hogy előszeretettel mozdul ki a hangversenytermek falai közül és viszi ki a klasszikus zenét új, szokatlan helyszínekre. Gondolja, hogy így meg tudjuk szólítani a fiatalabb közönséget is? Mesélne ezekről a tapasztalatokról?

– Igen, mindig is törekedtem erre, ugyanis nem szeretnék egy olyan világban megöregedni, ahol klasszikus zenét már csak hangfalakon vagy fejhallgatókon keresztül lehet hallani. De nem vagyok egyedül az álláspontommal, jó látni azt, hogy neves zenészek, sőt intézmények fáradoznak azon, hogy minél több fiatalt nyerjünk meg. Én nem vagyok pesszimista a klasszikus zene jövőjével kapcsolatban. És bizony vannak más, sokkal súlyosabb problémák, amelyekkel nekünk, embereknek szembesülnünk kell.

Itt van például a populizmus terjedése vagy a klímaváltozás kérdése, amiket nem lehet megoldani azzal, hogy szokatlan helyeken játszunk el egy szimfóniát. De úgy gondolom, hogy a zenével jobbá tehetjük ezt a világot, ezért is igyekszem minél többször felkeresni iskolákat, hogy megmutassam, milyen nagy élményt tud nyújtani ennek a csodálatos hangszernek a hangja, mikor megszólal előttük. Talán épp így kelthetjük fel a gyerekekben a vágyat, hogy zenével foglalkozzanak.

– A legismertebb koncerttermekben, a legjobb zenekarokkal és karmesterekkel lép fel. Mennyiben más az amerikai, az európai vagy épp az ázsiai közönség? Lát különbségeket vagy épp hasonlóságokat?

– Globalizált világban élünk, a zene pedig talán a leginkább globalizált művészet, hiszen nyelvek felett áll. Ezért nem látok számottevő különbségeket, talán csak abban, ahogy reagálnak egy-egy előadás végén. Németországban például hosszan tapsolnak, de általában ülve maradnak, Amerikában szinte mindig jár a „standing ovation”, viszont az ünneplésnek hamarabb vége van, Ázsiában pedig gyakran kérnek autogramot a koncert után. De a legizgalmasabb azt látni, ahogy ezek a különbségek a zene hatására egyszer csak eltűnnek. Ha Beethoven egyik vonósnégyesét hallgatod,

nem számít, hogy épp kínai, dél-afrikai, magyar, olasz, kanadai, német vagy ecuadori vagy,

a lényeg, hogy a lehető legcsodálatosabb zene bontakozik ki előtted, amit emberi teremtmény valaha írt. Láttam már könnyes arcokat Németországban és Kínában is, a hely lényegtelen, a zene bárkihez utat találhat, aki hajlandó kinyitni rá a fülét.

– Most először ad koncertet Budapesten… 

– Igen, és ez számomra különleges alkalom, hiszen nagymamám itt született. Mindemellett nagyon várom már, hogy együtt játszhassak a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, akik a világ legjobbjai között szerepelnek, az pedig külön ajándék, hogy Haydn mindkét csellóversenyét előadjuk.

– Haydn versenyműveivel szoros viszonyt ápol, az a bizonyos, 1987. február 22-én lezajlott első koncerten is ez volt műsoron. Bár ha jól tudom, ez a dátum főleg azért maradt emlékezetes az Ön számára, mert a berlini jégkorongcsapat aznap jutott fel az első osztályba…

– Bizony, az a nap több szempontból is különleges volt. Korábban színpadon maximum 30 ember előtt játszottam, ez volt az első alkalom, hogy nagyközönség előtt próbálhattam ki magam. A zenekar nem volt túlzottan jó, de szerencsémre engem ez nem zavart meg, és végig koncentrált tudtam maradni. Jól sült el a dolog, így átestem a tűzkeresztségen. De valóban, a berlini csapat is aznap nyert, amivel felkerült a Bundesligába, és ez a tény legalább olyan fontos volt, mint életem első igazi koncertje.

Alban Gerhardt – fotó: Kaupo Kikkas

– Mi az, ami ennyi év után is kihívást jelent az Ön számára az olyan, sokszor játszott művek előadásában, mint a Haydn-concertók?

– Most, amikor válaszolok ezekre a kérdésekre, Britten fantasztikus Cselló Szimfóniáját próbálom a walesi BBC Nemzeti Zenekarral. Ez pokolian nehéz mű, amit már vagy öt éve nem játszottam, és körülbelül a következő háromban nem is fogom. Mivel mindig igyekszem teljes odaadással muzsikálni, ezért minden egyes előadás kihívás. Persze igyekszem bővíteni is a repertoárt, hiszen a csellóirodalom korántsem olyan kicsi, mint azt sokan gondolják. A művészek legtöbbször a közönségnek és a zenekaroknak igyekeznek megfelelni, amikor azt a pár nagyon híres darabot adják elő. Ezt én ellenzem. Szerintem mindig meg kell újulnunk és tágítanunk a lehetőségeinket. De ebbe természetesen az is belefér, hogy az ilyen ismert műveket, mint például a Haydn D-dúr csellóverseny, máshogyan, újszerűen adjuk elő. Így nem is létezhet két egyforma előadás.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy minden darab mögött van egy történet, amit el kell mesélni. Önnek mi a személyes története ezekkel a művekkel?

– A fenébe, ezt tényleg én mondtam?! Igazából nem egy, hanem több és mindig más történet létezik. Emlékszem, hogy amikor a két fiam még kicsi volt, hányszor találtam ki nekik különböző tündérmeséket, majd súgtam a fülükbe, amikor épp halk zenét hallgattunk a háttérben. Mindez hozzásegítette őket, hogy később képesek legyenek végighallgatni egy teljes Brahms-szimfóniát. A híres osztrák karmester, Nikolaus Harnoncourt írta egyik könyvében, hogy a zene ott kezdődik, ahol az emberi nyelv végződik.

Amikor azt mondom, hogy minden művel elmesélhetünk egy történetet, akkor arra gondolok, hogy mindenki lefordíthatja magának szavakra, mondatokra, érzésekre a hallottakat.

Az így keletkezett élmény azonban mindenki számára más, különbözőképpen fogalmazza meg magának. Nem létezik egyetlen igazság. A művész pedig akkor segítheti saját külön élményéhez a hallgatóját, ha ihletetten játszik, és igyekszik a prekoncepciók által épített falakat lebontani.

– Végül, hogyan ajánlaná Haydn csellóversenyeit egy olyan embernek, aki még soha nem hallott klasszikus zenét élőben?

– Valami ilyesmit mondanék: nyisd ki a füled, nyisd ki a szemed, és hagyd, hogy a zene elvigyen magával egy hosszú utazásra. Ne próbálj mindent megérteni vagy épp elemezni, figyelj nyugodtan az érzéseidre, és alkosd meg a te saját, személyes történeted.