Az egykori parasztházat a halála előtti évben, 1997-ben vásárolta meg Kenéz Ernő, Hódmezővásárhelyről elszármazott operaénekes és felesége, Kenéz Heka Etelka. Idős korában Kenéz Ernő vágyott a gyökerei után, de végzetes betegsége miatt csak néhányszor időzhetett a kúriává alakított épületben: 1998. február 1-jén hunyt el a helyi kórházban. A Kincses temetőben örök nyugalomra helyezett operaénekes emlékezetére özvegye utolsó otthonában emlékszobát hozott létre, melyben a művész szerepfotói, úti képei, plakátok és személyes tárgyak idézik életútját.
Igaz, amikor a blogger ott járt, nem volt látogatható és a világhálón azóta sincs nyoma – így valószínű, hogy ez az emlékszoba családi jellegű.
Viszont az épület homlokzatán láthatjuk az énekes 1998 decemberében felavatott, portrédomborművel díszített emléktábláját, mely Návai Sándor szobrászművész alkotása. Felirata:
E HÁZBA TÉRT VISSZA
SZÜLŐVÁROSÁBA
KENÉZ ERNŐ
OPERAÉNEKES
1922 – 1998
A nagymúltú földbirtokoscsaládból származó, eredetileg gyógyszerész diplomát szerzett fiatalember hangját, tehetségét anyai nagyapjától örökölte. A szegedi konzervatóriumban tanult énekelni, s közben egy ottani patikában dolgozott. 1950-ben figyelt fel rá Paulusz Elemér, a szegedi opera karmestere. Három év alatt tíz tenorszerepet – klasszikus operettet, operát egyaránt – énekelt el nagy sikerrel a Szegedi Nemzeti Színház színpadán, ahol Luigi Renzi olasz énektanár foglalkozott vele, majd 1952 őszén Tóth Aladár szerződtette a Magyar Állami Operaházba. Pinkerton szerepében mutatkozott be, a sajtó nagy rokonszenvvel fogadta. Aztán többek között énekelte Faust szerepét, Cavaradossit, Don Josét, közben ő kölcsönözte hangját a nagy sikerű Gábor diák filmben a címszereplő Zenthe Ferencnek. Majd kisebb szerepek jöttek, olyanok, amelyeknek inkább meg kellett volna előzniük a nagyokat, hogy kellően megalapozza énekesi, színészi rutinját. Valószínűleg túl korán dobták mélyvízbe. Ez is oka lehetett, hogy 1963-ban, tíz évi működés után – létszámhiány indoklással, többedmagával együtt – szerződését felbontották.
Jóval később egyik partnere, Erdész Zsuzsa operaénekes-nő így emlékezett:
„Kenéz Ernő nagyon jó modorú, kedves, intrikamentes kolléga volt. Megjelenése kifogástalan, mondhatni szép ember volt, és ez nagy szerepek megjelenítésére predesztinálta.
Hangja kellemes lírai tenor jelleggel bírt, de hősi szerepek eléneklésére kényszerítették, és ez káros hatással volt a hangjára. Jó modora miatt nem tudott harcolni, így gyorsan ívelő karrierje félbeszakadt.
Ezen a pályán nemcsak tehetségesnek, erőszakosnak is kell lenni. Sajnos, ő ezzel nem rendelkezett.”
Néhány évig még vidéken próbálkozott, majd visszatért tanult szakmájához. 1971-től második feleségével, Heka Etelkával Bécsben élt, ahol magyar éttermet vezettek. Művészi múltját lezárta, operába még nézőként sem ment. Nyugdíjasként egyre több időt töltött Magyarországon, s szülővárosában hunyt el. Életéről a szintén vásárhelyi származású Szabó Éva, a Magyar Rádió főmunkatársa írt könyvet. Érdemes belelapozni részletekért és a sok-sok képért, dokumentumért. Itt elérhető.
2013-ban az úgyszintén vásárhelyi születésű Bessenyei Ferencről elnevezett művelődési központ homlokzatán Kenéz Ernő portrédomborművét is felavatták az ugyancsak „földi” Ilosfalvy Róbert és Antal Imre domborművével együtt. Emlékezetére özvegye 2007-ben zenei alapítványt hozott létre, amelynek keretében 2012 óta Gyűrű-díjat adnak át a városban a legtehetségesebb énekeseknek.
Mi pedig megnézhetjük a Gábor diák filmet. Bár sokszor láttuk, de most figyeljünk külön is Kenéz Ernő hangjára, amikor a címszereplő énekel. Ha csak arra van időnk, az „Ott túl a rácson” 46’ 50”-nél kezdődik 🙂
Források:
Szabó Éva: Vásárhelytől – Vásárhelyig. Emlékképek Kenéz Ernő operaénekes életéből. Hódmezővásárhely, 1999