A hanginstalláció esztétikájának megértéséhez érdemes megvizsgálnunk, honnan ered ez a kifejezési forma. A korai hangszobrokból indulunk ki, melyeket évszázadokkal ezelőtt használati céllal építettek. Ezek voltak a zenélő órák, mechanikus orgonák.
A korai jelzőrendszerek és a gépies instrumentumok művészeti igényű felhasználására 1915-ig várni kellett, amikor a futurista Fortunato Depero és Giacomo Balla kinetikus hanggépek építésének ötletével kezdtek foglalkozni. A összes forma és elem absztrakt egyesítéséből származó, alakítható, beszélő és zajos hangokat kiadó komplexumok létrehozása, mint a kiálltványukban megfogalmazott cél, hamar támogatókra talált.
A CAFe Budapest háttéranyagaiért keresse tematikus blogunkat!
A kísérletező művészek rájöttek, hogy ha a megszokott galériák és múzeumok terei helyett a szabadban vagy alternatív helyszíneken hozzák létre alkotásukat, könnyebben utat találnak a publikumhoz. Új munkáik elképzelésében felhasználták többek között a természeti elemeket (szél, eső), a tájkép szerkezetét (landart). Megalkották a kiterjesztett hangszobrászatot, mely az építészet és a tájművészet között definiálható. Ezeket az alkotásokat már nevezhetjük hanginstallációknak is, hiszen a hang már szerkezeti elemként jelenik meg bennük.
Ezzel a folyamattal egyidőben fejlődött az installáció koncepciója. Először Dan Flavin használt neon csöveket arra, hogy az általuk kialakított teret tekintse műalkotásnak, ezzel megteremtve az installáció gondolatát. Később Max Neuhaus alkalmazta a hanginstalláció kifejezést mert az általa használt hangokat nem a tradicionális zenei időbe, hanem a térbe helyezte el. Pontosan meghatározta, hogy egy adott térben hol szólalhatnak meg hangok, így képzeletbeli tereket alkotott, melyeket ezután kompozíciós célokra használt fel.
Az évek múlásával a teoretikus írások is megjelentek, melyekben igyekeztek definiálni az installáció, majd a hanginstalláció fogalmát. Concha Jerez, spanyol művész szerint
“Az installáció a három dimenziós tér kiterjesztése. A szobrászattal ellentétben, az adott tér, a mű környezete éppen annyira az alkotás része, mint a szobrok kiterjedését meghatározó tengelyek.”
A hanginstallációt intermediális művészeti formának tekinthetjük, mint a szobrászat és az installáció kibővítését. A hang és a tér struktúrális összekapcsolásának számos következménye van. A visszaverődések és a környező rezonanciák által egy jobban megfogható térérzet keletkezik. A hang időbeli fejlődése miatt várnia, figyelnie kell a lépcsőzetesen kialakuló vagy éppen hirtelen megjelenő hanghatásokat és azok térbeli manifesztációját.
Többféleképpen közelíthető meg a tér és hang kapcsolata. Jio Shimizu szerint a tér csak a benne lévő hangok által létezik. John Cage felhívja a figyelmet a teren áthaladó hangokra, valamint a lehetőségre, melyben észleletjük az interakciót az egyik, majd a másik hang között. Terry Fox egy templom terében kifeszített két húrt, és a teret használta rezonátoként, így vált az épület egy képzeletbeli hangszer testévé.
A Goldberg-variációk a zeneirodalom egyik ikonikus kompozíciója. Bach az egymást követő variációk révén egy hallatlanul összetett formát hozott létre. A belső, kombinatorikus kapcsolatok hálózata, az egyszerűség és a komplikáltság dinamikus egyensúlya játékos módon reprezentálja a világegyetem harmonikus felépítését, mintha csak a bűvös kocka zenei megfelelője volna.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zeneszerzés és Elektronikus Zenei Médiaművész szakirányán végzett vagy jelenleg itt tanuló zeneszerzők számára kiírt pályázatra beérkező hanginstallációkban az alkotók a variációk variációival játszanak vagy – megőrizve a mű struktúráját – valami egészen újat hoznak létre. A térben kiterjesztett hangzó kiállítás dialógust kezdeményez a látogatókkal, akik akár befolyásolhatják is a művek végső kimenetelét.
Egy installáción belül a hangi események és a hangzás létrehozása többféleképpen valósítható meg. Számos művész használ ismétlődő hanganyagot, melyet újra és újra lejátszik. Mások nyitott formákat alkalmaznak, több interakcióval, a látogató bevonásával. Vannak, akik a számítástechnika eredményeit hasznosítják, interaktív programok létrehozásával.
A Goldberg^2 keretein belül ez utóbbi megoldással éltünk. Programokat írtunk, melyek a Goldberg-variációk hangi és szellemi anyagára refelektálnak. A hangzó teret nyolc csatornás hangrendszerrel hozzuk létre. A hanginstallációk rövid leírásait az alábbiakban olvashatjuk:
„A tér-ellenpont technika átalakítja J. S. Bach vertikális-horizontális zenei nyelvét több dimenzióra. A két dimenziós zenei tér kiegészül a három dinemziós fizikai térrel, létrehozve egy öt dimenziós ellenpont technikát. A hanganyag saját átiratom, mely brácsán csendül fel.” – Michal Janocha
„Az installációval – egyfajta statikusnak ható „hangszőnyeg” létrehozásával – meg akartam ragadni Bach állandóságát az egyetemes zenetörténetben. Megszólaltatásához orgonaszerű additív szintézist használtam, hogy a vallásos pátoszt ábrázoljam. A darab zajossága és glisszandáló jellege utalás a világunkban fellelhető tömérdek „zajra” és bizonytalanságra.” – Janky Máté
„Az Aranyerdő Madarai egy erdei tájképbe invitálja a hallgatót, ahol kikapcsolódhat a mindennapok sodrából és az erdő zaját hallgatva rendezheti gondolatait. Vajon tényleg a madaraktól tanultunk énekelni? Egyáltalán, énekelnek a madarak csupán a zene öröméért? Bach zenéje korunkban természetessé vált. De vajon általános természetesség ez, vagy „csak” emberi? Mit szólnának a madarak, ha Bachot játszanánk nekik?” – Laczkó Bálint
A saját munkám az eredeti hanganyagot használja, de többféle Markov láncot felhasználva változatos hang- és szerkezeti variációkat hoz létre a mű felvett részleteiből. A darab zenei összefüggéseit új kombinációkban használja, és idősíkját új alapokra helyezve kifeszíti a végtelenbe.
