A meghívásban, ha közvetetten is, de szerepe volt a magyar Wagner-rajongó Rockenbauer Zoltán miniszternek, és a történet annyiban ismétlődött, hogy újfent egy magyar „wagneriánus”, az építész Zoboki Gábor adta az első ösztönzést a Budapesti Wagner-napok alapításához.
Ő is a rendszeres bayreuthi zarándokok egyike, bár magáról azt vallja, hogy építészként nem „Wagner-természet”, nem önmegvalósító egoista; mint típus, mondja, inkább Haydnhez hasonlít, aki örömmel komponált megrendelésre, s akinek nem jelentett problémát, hogy alkalmazkodjon a rendelkezésre álló eszközökhöz. Gyaníthatjuk, hogy e szavakat Fischer Ádámmal folytatott beszélgetései is inspirálták. De előfordulhat, hogy nem volt szükség erre az ösztönzésre, hisz az építész sokáig latolgatta, hogy zeneművészi pályára lépjen-e, és ma is megjegyzi, hogy tulajdonképpen karmesterként működik: építészi irodájában számos munkatársának harmonikus összjátékát irányítja.
Bővebb információ az életrajzi könyvről ide kattintva.
2000 és 2005 között Zoboki építette Budapesten a Művészetek Palotáját, egy fantáziadús és impozáns méretei mellett is elegáns épületet, amely színháznak és képzőművészeti múzeumnak is otthont ad, elsősorban pedig egy hangversenyteremnek, ami kialakításában a Luzerni Kulturális és Kongresszusi Központra emlékeztet – hasonlóan kiváló akusztikával, ezt ugyanis mindkét esetben az amerikai építész és akusztikus Russell Johnson tervezte. Egy bayreuthi előadás után történt, hogy Zoboki Fischernek az akkor épülő Művészetek Palotájáról mesélt. Később Pesten megmutatta neki az építkezést is. Fischer ekkor figyelt fel a galériák vonulatára, melyek a hatalmas, ovális koncerttermet részben elöl is körülveszik, s megjegyezte, hogy ezek igen alkalmasak lennénk kórusok elhelyezésére. A fiúk és az ifjak kórusa a Parsifalban itt végre egyszer úgy hangzana, ahogy azt Wagner előírta, s ahogy az egyetlen hagyományos operaházban sem lehetséges: a középső szintről és a kupola felső szintjéről. „Rendben van. Én megépítem a termet, és te vezényled a Parsifalt, mondta Fischernek Zoboki.
Az első, félig szcenírozott Wagner-előadást – ami valóban a Parsifal volt – 2006-ban tartották az új, immár Bartók Béla nevét viselő hangversenyteremben. Így kezdődtek az azóta minden évben megrendezett Wagner-napok, amelyek keretében időközben Wagnernek mind a tíz nagy műve színpadra került. Tizenegyedikként a Rienzit, a mester ritkán játszott fiatalkori operáját is előadták, igaz, ezúttal teljesen koncertszerű előadásként. A bayreuthi példát több külsőségben átvevő Wagner-napok – kora délutáni kezdés, közel egyórás szünetek, amelyek végét a balkonon rézfúvósok egy-egy harsogó leitmotivval jelzik – a rendezvénynek otthont adó Művészetek Palotáját a zene széles világában ismertté tették.
Eredetileg nem akart hagyományt teremteni, csupán felismerte, hogy ebben a hangversenyteremben Wagner színpadi műveit másképpen, stilizálva, de a zenére különösen összpontosítva lehet játszani, mondta tíz esztendővel a kezdetek után egy interjúban Fischer, mikor a kezdetekről faggatták. Persze egy ötlet önmagában annak idején kevés volt. Bár Fischer alapítói fantáziája azonnal felpezsdült, ám kellett a szerencse is, ami megint jelentősen segítette. A terv olyan pillanatban körvonalazódott, amelyben a megvalósításhoz több feltétel is adott volt.
