A Tóth Aladár Zeneiskola adott otthont az első gyerekeknek szóló Kortárs Kamarazenei Fesztiválnak

Tóth Aladár - fotó: Magyar Állami Operaház

A zeneiskolák életét átszövő versenyek és fesztiválok sorából kiemelkedik egy új kezdeményezés, a 2019. november 15-én megrendezett I. Kortárs Kamarazenei Fesztivál, amelynek elnevezése pontosan megjelöli azt a három kulcsfogalmat, amely létrehozását inspirálta. Pedagógiai céljai közt hangsúlyt kapott, hogy a kortárs magyar zenével való igencsak töredékes kapcsolatot kívánja teljesebbé tenni. Azzal, hogy kicsempész a kortárs zene elefántcsonttornyából egy-egy művet, a zenei nevelést is gazdagítja.

A 2019. november 15-én megrendezett I. Kortárs Kamarazenei Fesztivál azért fesztivál és nem verseny, mert nem a megmérettetés az elsődleges célja – bár zsűri értékeli és rangsorolja a produkciókat. Kamarazenei, mert az együttmuzsikálás örömének kíván teret adni, amely a hangszeres zenetanulás egyik legnagyobb adománya: életre szóló élményt jelent azoknak is, akik nem lépnek zenei pályára. És kortárs, mert a jelenben alkotó zeneszerzők műveinek bemutatása a célja, mely a fesztivált létrehozó Tóth Aladár Zeneiskola régi hagyományai közé tartozik. Az 1903-ban Fodor Ernő zongoraművész által alapított intézmény az első iskolarendszerű oktatóhelye volt az országban az alapfokú zenei nevelésnek Az iskola kortárs zenével ápolt szerves kapcsolatára rávilágít, hogy

koncertjei közt az egyik legnevezetesebb az volt, amikor Bartók Béla Gyermekeknek című sorozatát mutatta be, amelyről a korszak legkiválóbb zenetudósa, Tóth Aladár (az iskola későbbi névadója) írt kritikát.

A kortárs szerzőkkel fölépített kapcsolat Fodor Ernő iskolájának államosítása után sem szakadt meg. Az első „állami” igazgató Czövek Erna – aki a zenepedagógia megújításán, a zeneiskolai hálózat újragondolásán is dolgozott a Kodály-koncepció szellemében – olyan tanárokat hívott meg az iskolába, akik alkottak is a tanítás mellett: például Papp Lajos, Szokolay Sándor, Dobszay László. Utódai e hagyományhoz híven vezették tovább az iskolát, így a kortárs művek játszása élő gyakorlat maradt az iskolában: az Operastúdió mutatta be Szőnyi Erzsébet egyik operáját, számos alkalommal szólaltatták meg Szokolay Sándor műveit, a vonós együtteseknek élő alkotói kapcsolatuk van Soós Andrással. Serei Zsolt, amellett, hogy gyermekoperát írt az iskola 110 éves jubileumára, átiratokat és új műveket készít például az iskola együtteseinek is.

Ide kapcsolódik:
Átfogó kötet jelent meg Tóth Aladár munkásságáról

„A kortárs szerzők műveivel való kapcsolattartás annak függvénye, hogy van-e az adott tanárnak erre belső késztetése, nyitottsága – hangsúlyozza az iskola igazgatója, Magyar Margit. „Jómagam, amikor még tagiskola-vezető voltam a 80-as évek elején, minden hónapban szerveztem happening-szerű alkalmakat a Kodály köröndön álló Hübner udvarházban, az egykori Ziegler lakásban. Emlékszem, előadtam John Cage 4’33’’ című művét is, amivel igencsak megleptem a közönséget. A kortárs zene tanítása olyan hagyomány, amely az iskola alapítása óta folyamatos.”

Magyar Margit – fotó: Mihalicz Csilla

A Macska és a hegedű című opera nemcsak azért volt jelentős esemény, mert nem születik mindennap gyermekopera, hanem azért is, mert a zeneiskola növendékei adták elő. Beleértve az egyik főszerepet is – amelynek megformálása nemcsak színészi feladatot jelentett, hanem egyformán jól kellett tudni hozzá hegedülni és énekelni is. Serei Zsolt egy interjúban akkor elmondta, mennyire nehéz volt némelyik növendéket arra rávenni, hogy merjen szokatlan hangokat, effektusokat játszani a hangszerén.

A disszonáns hangzásvilág viszont nem zavarta a gyerekeket.

„Az, hogy a gyerekek mit szólnak egy kortárs mű szokatlan hangzásához, nagyrészt pedagógiai, módszertani kérdés – folytatja az igazgató. „A gyerekek a művekkel mindig a pedagógus személyiségén keresztül találkoznak, legyen az egy Beethoven-mű, vagy egy kortárs alkotás. A művészetekkel való foglalkozás kezdőpontja az a fölvetés, hogy mitől válik valami művészetté. Hogy a meghallgatott hangok mennyire tudnak élő lenyomatként megmaradni társadalmi szinten, esetleg csak több évtized múlva tudjuk megmondani. Amikor a zenei folyamat nem hagyományos struktúrákra és hangzásokra épül, annak nyilván valamilyen társadalmi együttműködéssel kellene találkoznia. Ezt egy olyan mecenatúra tudná segíteni, mint amely a 16-17. században még működött, ma viszont igen ritkán fordul elő, hogy megrendelésre alkotnak zeneszerzők, és utána frekventált módon, nagyobb közönség előtt mutathatják be a műveiket. Ha ez rendszeresen megtörténne, akkor válhatna a kortárs zenei nyelv anyanyelvvé.

A kortárs zene, ahogyan minden művészet, tükröt is tart a világ elé.

Ha a nyelvezet nem annyira harmonikus, elsőre nehezen befogadható, keményen szól, lehet olyan érzésünk, hogy inkább távolságot szeretnénk tőle tartani. Az a rendezetlenség, rohanás, ami ma jellemzi a világot, ilyen módon is megjelenhet egy műben. Most temettük el Jeney Zoltánt, aki az egyik legmeghatározóbb magyar zeneszerzője volt a 20. század második felének, és én nagyon jól emlékszem arra, amikor a Zeneakadémia kistermében bemutatták a Kató NK című darabját. Abban két hangot hallottunk másfél órán keresztül. A Kató NK egy daru neve volt, amely a dolgozószobája ablaka mellett ezt a két hangot adta ki. Egy zenére érzékeny fülnek képtelenség volt a hatása alól szabadulni, olyan dominánsan terítette be a környéket, és tette próbára a zeneszerzőt. Egészen addig, míg a daru hangját át nem tudta helyezni egy másik struktúrába, másfél órás zeneművé alakítva.

Jellemző vonulat a század második felének zenei gondolkodásában, hogy amikor azt szeretné kifejezni a szerző, hogy nem akar egy kaotikus világba még több zajt vinni, akkor kvázi a csendet alkotja meg.

A másik hozzáállás, amikor rázúdítja hallgatójára a külvilág robaját. Vannak olyan zeneszerzők, akik azzal próbálkoznak, hogyan lehet a 20-21. századi zenei struktúrákba klasszikus hangzásvilágot ültetni. A sokféle kísérletet majd a jövő fogja mérlegre tenni.”

Az első Babszi-díj margójára

Az I. Kortárs Kamarazenei Fesztivál Kovács Kálmánné emlékezetéhez kötődik. Babszi – így ismerték őt tanárok és gyerekek egyaránt a zongorapedagógiában – a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető szaktanácsadójaként és kimagasló szaktudású, elismert zongoratanárként több évtizeden át meghatározó személyisége volt a magyar alapfokú zeneoktatásnak. A Tóth Aladár Zeneiskola tanára, 1982-84 között igazgatója is volt. Az iskola, egész rendezvénysorozatot épített szakmai, pedagógiai örökségének ápolására, továbbvitelére. A halála évétől (2014) kezdődően a páros években szakmai konferenciával, továbbképzéseket szerveznek az ő szellemiségének folytatásaként. Kollégája, Eckhardt Gábor zongoraművész-tanár szóleleményével ezeket a rendezvényeket „Babszimpózium”-nak nevezték el. Idén először szervezte meg emlékezetére – hagyományteremtő céllal -, a magyar zongorás kamarazenét fókuszba állító Kortárs Kamarazenei Fesztivált. (Az ötlet gazdája a zongora tanszak vezetője, Halászné Veres Zsuzsa.) Babszi számos versenyen zsűrizett, köztük kortárs zenei versenyeken is. Nyitott és előremutató zenepedagógiai gondolkodásában mindig is kulcsszerepet játszott az, hogy a kortárs zenével foglalkozni kell. Növendékei az elsők között voltak, akik a Kurtág sorozatból bemutattak darabokat. Gyakran kifejezetten felkért szerzőket arra, hogy írjanak darabokat – a fesztivál szervezői erre is szeretnék ösztönözni országszerte a zenepedagógusokat.

A kortárs kamarafesztiválnak több támogatót is sikerült megnyerni, köztük a BMC-t, amely egyebek mellett gálahangverseny helyszíne lesz, így is segít a kortárs szerzők műveinek népszerűsítését. A fesztivál legjobb fellépői a Budapest Music Centerben január 25-én a nagy nyilvánosság előtt is eljátszhatják a műveket. Ugyanitt adják át az első Babszi-díjat két zongoratanárnak, zongorapedagógusi munkásságáért, ami a kamarafesztivál másik fontos küldetését jelzi.