Az Opera a zene szentélye, ahová nem mindegy, milyen lélekkel és milyen külsőségek szerint lépünk be. Új rovatunkban az öltözködés és az illem szigorú és szelíd szabályainak sűrűjében segítünk eligazodni. Schiffer Miklóst kérdeztük.
– Mik tekinthetők elsődlegesnek az öltözködés tekintetében, ha az Operába készülünk?
– Alapszabálynak tekintendő a művészet, a helyzet, a helyiség tisztelete, de ezek az íratlan elvárások ma már fellazulóban vannak. Ha bárhol a világon operába megyünk, nagyon szélsőséges példákat láthatunk, New Yorktól Párizsig. Egyedül talán Milánó jelent kivételt, ami az olasz mentalitásnak és a hagyománytiszteletnek köszönhető, de ők más szempontból is tartják magukat a régmúlt szokásrendszeréhez. Nemrég a londoni operában jártam, ahol viszont az ellenkezőjét tapasztaltam: itt is bebizonyosodott, ha nem premierről van szó, nagyon vegyes öltözködéssel találjuk szemben magunkat.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Az a fajta klasszikus elgondolás, amelyben nekem is részem volt a neveltetésemből adódóan, és amelyet elég korán megtapasztalhattam – hiszen édesanyámék már nyolc-tíz éves koromban elvittek az Andrássy úti Ybl-palotába –, ma már nem jellemző. Akkoriban mindenki tudta, hogy mit illik, mit szabad. Úgy gondolom, hogy az Operában a mai napig elvárható lenne a férfiaknál a zakóviselet, a hölgyeknél a ruha vagy egy kosztüm, de sajnos sok pulóvert és farmert látok.
– A férfiaknál egy szmoking, vagy egy jól szabott öltöny a megfelelő egy ilyen eseményre?
– Szmoking? Legutóbb egy szilveszteri operagálán viseltem ilyen ruhadarabot, szerintem a közönségből többen azt hitték, hogy én vagyok a főpincér… Sajnos, egyre kevésbé jellemző, hogy a férfiak szmokingot vegyenek fel. Korábban az Operabálban frakk, azaz white tie, később szmoking, azaz black tie volt az előírás, de tudtommal ma már nincs semmilyen dress code.
– A hölgyeknél talán kicsit összetettebb a kérdés. Kisestélyi vagy nagyestélyi?
– Nagyestélyit gálákra és kiemelt rendezvényekre illik felvenni, illetve akkor, ha a férfi szmokingot vagy frakkot visel, de ez ma már nagyon ritka. Tapasztalatom szerint a hétköznapi operába járás esetében az öltöny és az ing a népszerű, az idősebb férfiak nyakkendőt is felkötnek, a fiatalabbak azt is elhagyják. A hölgyeken a szoknya és a blúz, vagy a ruha a jellemző. Hozzáteszem, ez nem csak nálunk, hanem külföldön is így van, ott azonban vannak olyan jelentősebb alkalmak, amelyek megkövetelik az estélyi ruhát. Üdvözölném, ha ez itthon is így lenne, mert ezeken az eseményeken elvárható lenne a kisestélyi vagy koktélruha a nők részéről.
– A stílus sokkal több annál, minthogy összhangban van a küllemünk, nem elég a szép ruha, a külső mögött kell, hogy legyen tartalom. Mitől lesz harmonikus a megjelenés?
– Ez egy nagyon fontos kérdés. Szerintem akkor beszélhetünk harmóniáról, ha a fizikai adottságunk, a korunk, és az élethelyzetünk tükröződik az öltözködésünkben. Tehát, ha nem akarunk feltétlenül negyven évvel fiatalabbnak kinézni, nem akarunk olyan ruhadarabot felvenni, ami a húsz kilóval vékonyabbaknak van kitalálva, vagy olyan költeményben megjelenni, amelyben a mozdulataink nem természetesek. Bálokon megfigyelhető például, hogy megérkeznek a hölgyek a nagy „csodaruhákban”, amik egyszerűen nem az övéik, és nem tudnak benne mozogni. Nem tudják, hogyan emeljék meg a szoknyájukat, hogyan húzzák magunk mögé a lépcsőn, nehogy valaki rálépjen. Ezeket a nüanszokat csak akkor lehet elsajátítani, ha az ilyen ruhák viselése természetessé válik számukra.
– Egykoron a neveltetésből adódóan szinte mindenki tisztában volt a viselkedéskultúrával, az etikettel, az illemmel. Ma ez egyre kevésbé jellemző, inkább a felszínesség felé haladunk. Milyen útmutatást, tanácsokat tudna adni azoknak, akik először látogatnak el az Operába? Tanulható-e az ott elvárható viselkedésforma?
– Szerintem tanulható. Hiszem és vallom, hogy ha az illető odafigyel, ha egy kicsit utánanéz, vagy utánaolvas, el tudja sajátítani mindezt. Például azt, ha a sor közepén ülök, akkor nem utolsónak érkezem és várom el, hogy az egész sor fölálljon, hanem igyekszem először beülni. Vagy amikor egy hölggyel megyek, lehajtom neki a székpárnát. Ezek azok az apró attitűdök, amelyeket régen az emberek generációról generációra átörökítettek, ma viszont már nincs kitől megtanulniuk. Épp ebben a témában írtam egy könyvet, tavaly év végén jelent meg (Köszönöm, kérem – Jómodor akkor is létezik, ha sokan nem hallottak róla – a szerk.), ügyelve a múltat idéző és visszasíró hangnem elkerülésére, hiszen nem 1890-et, hanem 2019-et írunk.
Nem elvárható az a viselkedésforma, ami százötven éve megszokott volt, de azért vannak olyan udvariassági formulák – az előre köszönés, a megköszönés, a hellyel kínálás, a megfelelő módon való társalgás –, amelyeket illik használni. És tisztában kell lennünk azzal is, mit nem illik: például hangosan megnyilvánulni az előadás alatt. Lehet, hogy nem tetszik nekem a produkció, lehet, hogy falsnak találok egy hangot, de nem kiáltok fel, hogy: „Te jó Isten!” Egyrészt, az én véleményem nem azért van, hogy mindenkiével találkozzon, másrészt lehet, hogy másnak tetszik az, ami nekem nem.
– Azért is érezhetik ma sokan elveszettnek magukat az öltözködés terén, mert ha egy stylist fel is ismeri az alkatomnak megfelelő, a személyiségemmel harmonizáló ruhát, nem tud tanácsokkal ellátni a viselkedési szokásokat illetően. Ez az attitűd már nincs jelen a mindennapjainkban.
– Igen, ez egyértelmű. Ez egy generációs probléma, pontosabban generációk óta húzódó probléma. A lazaság, a „mindent lehet”, „a dolgok vannak értem, nem én vagyok a dolgokért”-felfogás indult hódító útjára. Másrészről, ha a „pénzem van, akkor mindent megtehetek”-attitűd számít alapvetésnek, akkor nem várhatjuk el a világtól, hogy megtanítson minket viselkedni. Korábban nem a pénz volt az egyedüli rendezőelv, ma egyre inkább efelé tendálunk, és ez nagyon érződik az emberek viselkedésén, gondolkodásán.
