A kiskorúak zaklatása, mint téma nagyon érzékeny. Pengeélen táncol az, aki megkísérli, hogy őszintén szóljon róla, filmet készíteni erről a magyar társadalom átlagos hozzáállásának ismeretében pedig kemény kihívás. Nagy Zoltán filmje okos és higgadt, elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen okok, körülmények vezetnek az ilyen történésekhez. Nem ítélkezik, hanem ábrázol, amennyire ilyen esetben lehet, objektíven.
Átlagos kisváros a színhely, ahol nyugalomban zajlik az élet: a hivatalnokok dolgoznak, a diákok iskolába és zenekari próbára járnak, az együttes épp országos versenyre készül. Megvannak a közösség a napi rutinjai, csendes rezdülései, ezeket a film alkotói hasonlóan finom, apró gesztusokkal, mozzanatokkal mutatják be. Az, ahogy a szél felkavarja az őszi avart, ahogy susog a fák lombjai között, ahogy megvillan egy-egy hangszer sziluettje, legalább annyira része ennek a körforgásnak, mint a magánórák, a próbák hangulata vagy épp a beszélgetések a szülők és gyermekek között.
Azonban nem csak lombokat és leveleket látunk felbukkanni, hanem női vállakat, finom kéztartásokat gyakorlás közben, megmutatva azt az esztétikai közeget, amelyben Frici bá (Máté Gábor), a tanár-karmester meg a diákok töltik mindennapjaikat. Csupa szépség és érzékiség mindez a kialakított szerepekkel, szabályokkal és határokkal. Ezeket a határokat lépi át a tanár.
A környezet nyilván mindenkire hat, diákra, tanárra egyaránt, főleg, ha tudjuk, hogy alkotói folyamatok közben folyamatosan jelen van csábítás, amelynek minden nap ellen kell állni. A tanár még csak nem is rossz ember, nem zsarnok és nem erőszakos.
Inkább kifinomult, az évek által meggyötört, kiégett polgárember, aki kitörési lehetőségeket és friss impulzusokat keres.
A film elején nem is tűnik ellenszenvesnek, ám ahogy haladnak előre az események, főleg, amikor kiderül a zaklatás, zavarba jön a néző, egyre kevésbé tudja hová tenni a tanár reakcióit, a folyamatos tagadást.
Tanácstalan, önmagával szembe nézni képtelen, csak a saját érdekeit néző ösztönlény lesz a szofisztikált értelmiségiből, aki egészen a legutolsó jelenetig nem képes az igaz szembenézésre és bűnbánatra.
„Majd valahogy megoldjuk, okosba, ahogy szoktuk.” Van gyakorlata ebben, hiszen nem Nóri (Bognár Lulu) az első eset. És ha nem változik semmi, nem ő lesz az utolsó sem.
A 13 éves csellista kislány nem tud ellenállni a csábításnak, hiszen gyerek. A figyelemre és szeretetre éhes diáklányban formálódik kezdődő nőiessége, de csak sejt még erről mindent, tudni nem tud semmit. Hogy is vehetné észre, hogy a tisztelt tanár milyen indíttatásból közeledik hozzá?
De az otthoni szeretethiány, a közömbös anya nem támasz az érzékeny kislánynak, nem tudja kikerülni a csapdát, azt sem tudja, hogy csapda az, amibe lép.
Hiszen Nórié lesz (legalábbis azt hiszi) az áhított figyelem, a központi szerep, de meg kell tanulnia a féltékenységet, a haragot, a bosszút is, amikor megtudja, nem ő az egyetlen kisbolygó imádott tanárbácsija körül. „Figyelnél rám?”- így kezdi a történetét Dávidnak (Major Erik), aki csak eszköz ebben a folyamatban, saját jelentősége nincs, de áldozat ő is a maga módján, közvetett áldozat, és ilyenek is sokan vannak ezekben a történetekben.
Ahol mindenki küzd a rutinok sivársága ellen, ahol mindenki figyelemre és szeretetre éhes, csak épp nem a megfelelő módon fejezik ezt ki, és nem a megfelelő módon akarnak ehhez hozzájutni.
A merev szabályok és a mindennapi rend fenntartása mindennél fontosabbá válhat, mert a dolgoknak működniük kell tovább, nem állhat meg az élet, a zenekarnak holnap is próbálnia kell, aljas titkok elkendőzése árán is.
És szép csendben történik minden. A film lassú tempóban lépeget, kimérten adagolva jutunk az információhoz, a történet mindig egy aprócska ismerettel halad csak tovább. Mindez azt is jelenti, hogy kevésbé életszerűek a jelenetek, néha nem is értjük, hogy egyes események miért épp így és ekkor derülnek ki, mikor egy másik élethelyzetben talán logikusabb lett volna. De a töredékekből történő építkezés az utolsó nagyjelenetben mégis beér a célba. Ez a jelenet is inkább szimbolikus, hiszen ilyen korlátok nélküli szembesítés ritkán történik a valóságban.
A film összesűríti mindazokat az indulatokat és energiákat, amit egy ilyen tragédia kivált.
A tomboló düh, a valóban őszintének tűnő, beismeréssel felérő tekintetek és a zavarodottság, a kavargó érzelmek átélhetők, még akkor is, ha megérteni nehezen is lehet őket. Az pedig, hogy mi történik, ha a szereplők felállnak a vacsoraasztaltól, valószínűleg senki nem tudja.
Ez a film lehetett volna harsányabb, akár még provokatívabb is. Kaptunk egy megrázó történetet, minden kommentár nélkül, ennyit tudtunk meg, nem látunk bele jobban az érzelmekbe, de a gondolatokba sem. Eszembe is jutott a kissé cinikus bonmot, miszerint az alkotók „nem markoltak sokat, de azt biztosan fogták”. Lehet, erősebb mondanivaló, határozottabb történetvezetés, a jelenségek kontextusa és az összefüggések vizsgálata jobb filmet is létrehozhatott volna. De bízom benne, vagy inkább remélem, hogy mindenki megtalálja a történetben azt a pontot, amikor személyessé válik számára a film, és képes meghozni saját döntéseit a történet, de főleg a jelenség értékelésében. értelemmel és szívvel is.
