Bár Nagyváradon a művészi megitélések, igények és a zenei ízlés generációnként változnak, ettől függetlenül, zenei dokumentumainkat elemezve, egyfajta „káosz” tapasztalható új, külső „erők” hatására a XIX.-XX., valamint a XX.-XXI. században.
Ezzel komoly összefüggésben áll az új gondolkodásmódok, a polgári kapitalizálódás, az új tőkék/politikai érdekek alakulásal, valamint mindezeknek a művészvilágban egyre jobban teret nyerő létével. Minden téren a politika lett a társadalmi mindennapoknak központi mozgatórugója, ezzel pedig új eredmények, de szellemi károk is születtek.
Az ipari forradalom a XIX. század végén Nagyváradon is hatalmas társadalmi változásokkal járt: megsokszorozódik a város lakossága és a polgári középosztály megerősödésével szükségszerűen új életforma, új gondolkodásmód születik.
Az új társadalmi osztályok és az egyre több befolyást megvásárló politikusok úgy vélik, hogy csak az általuk teremtett és felügyelt környezetben „születhet újjá” a biztonságos és látszólagosan „független” kultúra. Ennek hatására 1900 után a művészetpártolás és a művész-szakma részben „politikai uralomtérbe” kerül.
Az I. világháborút követően egy másfajta kulturális törés is tapasztalható Nagyváradon, az akkoriban magyar többségű városban: az impériumváltás (1918) alkalmával megjelenő románág (a jövőbeli többségi lakosság), valamint az idővel velük tapasztalható politikai jellemzők tovább mélyitik a helyi kultruális élet töredezettségét. A román-magyar ellentétek a zeneszeretőket morzsolják fel a leghamarabb. Ezekben az időkben kezdődik el a művészet úgynevezett deprofesszionalizálása, amely kihat az igaz értékeken nyugvó művészpártolásra is.
A művészek (és úgy általában a kultúra) a XX. században eleve óriási lépéshátrányból indultak a következő évszázadba: azokban az időkben csak az számított „valódi” munkának, amit tárgyalásokkal vagy kapával, kalapáccsal lehetett végezni. Erre jöttek a románok, a kommunizmus, azután pedig az eredeti tőkefelhalmozás kora, ami ellehetetlenített mindent, ami nem termelt közvetlen gazdasági hasznot. 1944. augusztus 23-i eseményeket követően Romániában egy olyan eseménysorozat indult el, melynek eredménye a kommunizmus elterjedése (szovjetizálás) és a kommunista rendszerelvek bevezetése lett, mely a művészet elsilányítása és a művészek megsemmisítésének kora volt. A magyar művészek esetében bevezették a kulturális cenzúrát is, így a helyiek visszahúzódtak, a máshonnan érkezők viszont egyre sűrűbben jelennek meg a zenei műsorokban, az intézményekben. A zeneművészet évszázadok alatt felhalmozott értékei már nem az elit kultúrához kezdenek tartozni – az igényes muzsika és a politikusok által előrendelt között nagy kettősség mutatkozik. Ebben a helyzetben a kultúra lett az első áldozata a XXI. században tapasztalt globális válságnak is.
Művészetpártolás 1989 utántól napjainkig
Nagyváradon sokan külföldre akartak menni, világot akartak látni. Azok a zenészek, akik azonban maradtak, az új művelődési élet alappilléreivé váltak. A politika pártok viszont eléggé sajátságosan értelmezték a kulturális életet ezekben az időkben. Az értéktámogatást felváltotta a politikailag felügyelté vált „rendszer”. Hamarosan arra is rájöttek, hogy a művészvilágban hatalmas potenciál van, nagy hallgatói tömegerő lakozik benne. Ha valahogy be tudnák kebelezni, akkor a saját érdekeikben akár kontrollálhatnák is azt, és komoly hatást tudnának gyakorolni másokra is. A pártok aztán lassan, de biztosan átvették a kulturális intézmények feletti vezetést, így a politikai számításokból fakadó érdekek átszivárogtak a művészvilágba is.
A művészet a természet utánzása – mondták a latin bölcsek. Azonban a művészetek nem a természet szépségeit jeleníthették meg önmagukban és önmaguk által, hanem valami egészen mást. Voltak olyan zenészek, akik tudtak lépést tartani, hallgatni, betörni ebben a politizált és polarizált közegben, és képesek voltak szerepet vállalni a helyi zenei élet alakításában. Személyi sikerek, és drámák korszaka volt ez.
A művészetpártolás igazából nem hoz sok szavazót. A zenei dokumentumokból az is kitűnik, hogy sajnos napjainkban sem érdekelt semmilyen politikai érdekképviselet a hosszú távon hatást kifejtő kultúra korlátlan támogatásában, mint ahogyan az a „régi időkben” tehát tapasztalható volt.
