Amikor életemben először hallottam Nikolaus Harnoncourtot vezényelni egy felvételen, azonnal arra gondoltam, itt valami egészen különleges, szokatlan történik. Nyilván minden interpretáció különbözik a másiktól, minden karmesternek megvan a saját elképzelése egy műről, de a kánontól ennyire eltérő felfogást még képzelni sem tudtam volna.
A véleményem mára sem változott. Pedig ha valami ennyire más, az önmagában még nem érték, de nem is feltétlenül esztétikus. Harnoncourt előadásmódját például nem találom se szép hangzásúnak, se kifinomultnak, az ennek épp az ellentéte. Ha vezénylést lehetne baltával faragni, nem is kellene a pálca. Mintha valami egészen más lenne fontos a számára, mint a zenei esztétikum, mindennek más célja van, minden egyes zenei kifejezés utal valamire, ami már nem a zenei univerzum elfogadott nyelvén fogalmazódik meg.
Opera-értelmezéseire különösen igaz ez, a Mozart-operákban ennyire alapos, a részletekig kimunkált jellemábrázolást ritkán hallani. Érezni lehet, hogy a zeneszerző az alakokat milyen eszközökkel formálja meg, cselekvéseikhez milyen hangsúlyokat ad. Ez még látvány nélkül is láttatni tud.
Számomra Harnoncourt zenei világa nagyon racionális. Az, hogy meg is értsük a folyamatokat, mindig fontosabb annál, mint az elsődleges „zenei élvezet”. Sőt, muszáj kizökkenni ebből, mert szellemi erőfeszítésre késztetnek, amíg a kirakós minden darabja a helyére nem kerül. Lehet, néha didaktikusak is ezek az értelmezések, mert a karmester mondanivalója egyértelmű mindig, és állandóan tudatában vagyunk, hogy valami egészen különleges, nagy formátumú kerül a fülünkbe.
Lehetne mindez öncélú, a karmester saját művészi definíciójának az eszköze, de a végkifejlet mindig őt igazolja. Mert nagyon komolyan veszi a katarzist, és pontosan is értelmezi annak jelentését. Igazi megtisztulás úgy érhető el, hogy érzékeink által érzékeljük a hangokat, de közben értelmünk is folyamatosan dolgozik, és lefordítja mindezt a ráció nyelvére. Akadnak sokan, akik ezt nem fogadják el, és fel is róják az összhangzó értelem betolakodását az „érzékek birodalmába”, csökkentve az igazi katarzis értékét.
Így érthető, hogy a 20. század egyik legkiválóbb operarendezőjével, Jean-Pierre Ponelle-lel jól megértették egymást ők ketten, ikonikussá lett közös munkáik során. Nikolaus Harnoncourt az a fajta muzsikus volt, aki tudott hátra is lépni, hogy megvizsgálja más szempontból, különböző szögből is a művet, amit alkotott. Keating tanár a Holt költők társasága című filmben közérthetően mutatja meg ezt, amikor nagy tradícióval rendelkező elit iskolába hozza el az újítás szellemét, ahogy az arisztokrata családba született Harnoncourt tette a zenével. Hatása nemcsak a zenei előadásmódra felbecsülhetetlen jelentőségű, de az egész kultúrára is.
Lehet egyszerűbben, egyértelműbben, érzelmesebben, hatásosabban is vezényelni, azóta is. Csak éppen minek?
