Dietrich Fischer-Dieskau a II. világháború utáni időszak egyik legkiemelkedőbb lírai baritonja volt. Harminc éves pályafutása alatt mind az opera, mind a klasszikus koncertek terén domináns szerepet töltött be. Dalénekesi karrierje példaértékű, felvételei azóta is etalonnak számítanak.
Az éneklés hagyománya a 18. századig vezethető vissza a családtörténetében. Felmenői között volt Ludwig Fischer basszista, aki először énekelte Ozmin szerepét Mozart Szöktetés a szerájból című operájában, valamint Carl Heinrich von Dieskau udvari kamarás, akinek Bach a Parasztkantátát írta.
Albert Dietrich Fischer néven született Berlinben 1925. május 28-án. Édesapja iskolaigazgató, édesanyja tanítónő volt. A család 1934-ben vette fel a Dieskau vezetéknevet a fent említett udvari kamarás iránti tiszteletből.
A kis Dietrich már gyermekként elkezdett énekelni, formális énekképzésben pedig 16 éves korától vett részt. A berlini konzervatórium első szemeszterét végezte, amikor besorozták a német hadseregbe. 1945-ben hadifogságba esett, és két évet töltött egy amerikai irányítás alatt lévő táborban. Ez idő alatt gyakran járt német fogolytársai kedvében azzal, hogy kedvenc dalaikat énekelte.
Hazatérése után Hermann Weissenborn irányításával folytatta énektanulmányait, aki pályája első éveiben zongorán is kísérte őt. Első dalestjét 1947-ben, Lipcsében tartotta, és röviddel ezután a berlini Titania-Palastban is sikeres koncertet adott. A szakma figyelmét még inkább magára vonta, amikor próba nélkül elvállalta Brahms Német requiemjének baritonszólamát.
Az operaszínpadon is Berlinben debütált, 1948-ban, a Don Carlos Posa márkijának szerepében, Fricsay Ferenc vezényletével. Ezt követően számos további nagy olasz és német baritonszerepet énekelt el a Berlini Városi Operában, ami karrrierje során végig művészi „otthona” maradt.
„Soha nem gondoltam volna, hogy egy olasz baritont találok Berlinben” – mondta róla Fricsay Ferenc.
1949-től kezdve Bécsben és Münchenben is rendszeresen fellépett. 1954 és 1956 között több alkalommal énekelt a Bayreuthi Fesztiválon Herald (Lohengrin), Wolfram (Tannhäuser), Kothner (A nürnbergi mesterdalnokok) és Amfortas (Parsifal) szerepében. A Salzburgi Ünnepi Játékokon 1951-ben mutatkozott be, és rendszeres visszatérő vendége lett a fesztiválnak.
Előszeretettel lépett fel kortárs operákban is. 1961-ben nagy sikerrel énekelte Mittenhofer szerepét Hans Werner Henze Elegy for Young Lovers című operájában, 1978-ban pedig Aribert Reimann Lear című operájának címszerepében hallhatta a közömség. A Covent Gardenben 1965-ben debütált, ahol egy emlékezetes előadáson énekelte Mandryka szerepét Richard Strauss Arabellájában, Solti György vezényletével. Később ugyanitt formálta meg Verdi Falstaffjának címszerepét is.
Szuggesztív előadásmódjának és kitűnő színészi képességének köszönhetően az operaházak keresett művésze lett. Nagy szerepei – Mandryka, Mathis, Wolfram, Almaviva gróf, Don Giovanni vagy Telramund – mellett nagy sikert aratott Busoni Faustjában, Strauss Capricciójában és Az árnyék nélküli asszonyban is.
Az Egyesült Államokban 1955-ben lépett fel először: Schubert-dalestet adott Gerald Moore kíséretével, akivel hosszú együttműködés vette kezdetét. A közös koncertezés mellett számos lemezfelvételt készítettek együtt. 1972-ig Schubert összes, férfihangra írt dalát rögzítették, köztük a Téli utazás című dalciklust nyolc alkalommal.
Bár Fischer-Dieskau elismert operaénekes volt, legnagyobb sikereit a német dalirodalom előadásával aratta. Schubert, Schumann, Brahms, Mahler, Hugo Wolf és Strauss valamennyi, bariton számára is elénekelhető dala a repertoárjába tartozott, és az ezekben nyújtott teljesítménye etalonnak számít. Telt, zengő hangját tökéletesen tudta uralni, amelyhez rendkívül kifejező szövegmondás társult. Joachim Kaiser kritikus szerint
dalénekesként csak egyetlenegy vetélytársa akadt: saját maga.
Pályafutása során ugyanis újabb és újabb mércéket állított fel, új technikákkal kísérletezett, és meglepetésszerű érzelmeket jelenített meg.
Hatalmas repertoárján oratóriumok is szerepeltek. Bach passióiban Krisztus szerepében nyújtott emlékezetes alakítást, Benjamin Britten pedig kifejezetten számára írta a Háborús Requiem baritonszólamát. A szerző később a Songs and Proverbs of William Blake című művét is neki komponálta.
1992-ben vonult vissza a színpadtól, és a továbbiakban tanítással, vezényléssel, festéssel és írással foglalkozott. Schubert dalirodalmának külön tanulmánykötetet szentelt, de írása jelent meg Wagner és Nietzsche kapcsolatáról, valamint egy monográfiája is Schumannról. Visszaemlékezéseit 1987-ben jelentette meg, amelyből kiderül, hogy hatalmas sikerei ellenére bizonytalan volt magában.
Művészetét számos díjjal ismerték el. Többek közt megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendjének lovagja címet, a Német Szövetségi Köztársaság nagykeresztjét csillaggal, ötszörös Grammy-díjas, a Gramophone pedig életműdíjjal tüntette ki.
Fischer-Dieskau négyszer nősült életében. Első feleségét, Irmgard Poppen csellistát 1949-ben vette el, akivel három közös gyermekük született. (Az asszony belehalt a harmadik fiú szülésekor felmerülő komplikációkba.) Ezután Ruth Leuwerik színésznőt, majd Kristina Pugellt vette feleségül. Negyedik nejével, Várady Júlia szopránnal 1977-ben házasodtak össze, és Fischer-Dieskau haláláig együtt maradtak.
2012. május 18-án hunyt el németországi otthonában, tíz nappal 87. születésnapja előtt.
(Via Operaportál, The Guardian, Wikipedia)
