A húsvét liturgikus drámájának foglalata, egy hihetetlenül tanulékony ifjú komponista és a 75 esztendős Ton Koopman csodaegyüttese: A feltámadás című Händel-oratórium áprilisi 8-i megszólaltatása gazdag és sokrétű élményt ígér.
„Egy német érkezett a városba, aki kiváló csembalójátékos és komponista. Ma a lateráni Szent János-templom orgonáján játszva be is bizonyította rátermettségét, mindenki csodálatát kiérdemelve.”
1707. január 14-én ezt jegyezte fel évtizedeken át gondosan vezetett naplójába a korabeli római társaság művelt és grafomán tagja, Francesco Valesio, regisztrálva az utókor számára az ifjú Georg Friedrich Händel sikeres belépőjét az Örök Városba.
A húszas éveinek elején járó zseni itáliai utazását és többéves ott-tartózkodását persze legalább annyira motiválta a mesterségbeli tökéletesedés nemes buzgalma meg a személyes kapcsolatok kiépítésének gyakorlati szándéka, mint a sikeréhség. Hogy Händel római tartózkodása mindhárom vonatkozásban igencsak eredményes volt, az a következő esztendő húsvétvasárnapján is fényesen beigazolódott.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Ekkor, 1708. április 8-án került ugyanis bemutatásra a La resurrezione, vagyis A feltámadás című oratóriuma, amelynek ugyancsak nyoma maradt az imént említett, páratlan kultúrtörténeti forrásértékű naplóban. Valesio a „nagyon kifinomult” oratóriumot csakúgy méltatta, akár az előadás helyszínéül szolgáló Bonelli-palota fényűző közegét, ahol a közönség soraiban megannyi római nemes és a katolikus egyház néhány kardinálisa is megjelent.
A gazdag, már-már operai kiállítású előadást Händel római mecénása, a herceg és a márki rangját egyaránt büszkén viselő művészetbarát, Francesco Ruspoli finanszírozta. Az oratórium szövegét Sobieski János lengyel király özvegyének, a száműzetés keserű kenyerét Rómában elmajszoló, francia származású Maria Kazimierának udvari poétája, bizonyos Carlo Sigismondo Capece készítette el, a bemutató zenekarát pedig nem kisebb művész, mint maga Arcangelo Corelli irányította, jeléül a fiatal német muzsikus társasági és szakmai elfogadottságának.
A sikert mindössze egyetlen árnyék felhőzte be: XI. Kelemen pápa rögtön az első előadást követően szigorú intést tett közzé, amiért Mária Magdolna szólamát egy nő, a Händellel utóbb még többször is együttműködő Margherita Durastanti énekelte. A pápai államban ily tilalmas dolgot megkockáztató szervezők így aztán az elkövetkező római előadásokon inkább egy kasztrált énekesre bízták a szoprán Durastanti ifiasszony énekelnivalóját.
Napra pontosan az oratórium római ősbemutatójának 312. évfordulóján A feltámadás Ton Koopman vezetésével kerül a budapesti közönség elé. A delikát művet tehát, amely a húsvét szent liturgikus drámáját öt szereplő (egy angyal, Lucifer, Mária Magdolna, Kleofásné és Szent János evangélista) fölvonultatásával idézi meg, a régizenélés világnagysága fogja elénk bocsátani, aki ünnepelt Bach-specialista létére büszkén vallja Händel iránti rajongását is. Ennek bizonysága gyanánt a hallei születésű komponista orgonaversenyeiből például kottaközreadást készített. Mi több, a holland muzsikus és zenetudós akár még azzal a kivételes érdemmel és/vagy páratlan szerencsével is eldicsekedhetne, már ha nem lenne oly rokonszenvesen szerény alkat, hogy pár éve az ő (több mint negyvenezer kötetet számláló) személyes könyvtárából került elő egy eladdig teljességgel ismeretlen Händel-kantáta kézirata is, éppenséggel a zeneszerző itáliai korszakának terméséből.
A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatjátok.
A Händelhez hasonlóan jeles orgona- és csembalójátékos Koopman harmincöt esztendős volt, amikor 1979-ben megalapította az Amsterdam Baroque Orchestrát, amely előbb magában, majd 1992 óta csatolt kórusával kiegészülve járja a világot, adja a koncerteket és készíti a lemezfelvételeket, természetesen elsősorban alapítója vezényletével. Legnevezetesebb közös vállalkozásuk kétségkívül Johann Sebastian Bach életművéhez kapcsolódott: 1994-től egy teljes évtizeden át sorjáztak a lemezek, amelyek Bach kantátáinak összkiadását alkották. E nagyralátó, nagyszabású és éppily nagysikerű projekt befejeztével pedig Dieterich Buxtehude került sorra. A dán–német komponista összes szerzeményeinek — túlnyomórészt világelső — megjelentetését ígérő lemezfelvételek 2005 óta követik egymást, helyet követelve Buxtehude számára a repertoáron meg a nagyok panteonjában — és saját maguknak minden valamirevaló lemezgyűjtő polcán vagy Spotify-fiókjában. Merthogy A feltámadással Budapestre érkező Ton Koopmanék több évtizedes működése egészében arra bizonyság, hogy ők tudják és vallják: van feltámadás! S ha kell, hát nem restek tenni is érte.
