Megvalósítható-e egy zenekarban a teljes demokrácia? Volt-e köze Johann Sebastian Bachnak a felvilágosodáshoz? Akár ezekre a kérdésekre is választ találhatunk a nagyszerű brit együttes, A Felvilágosodás Korának Zenekara február 28-i koncertjén a Müpában.
Elkerülni az alábbi nyilvánvaló veszélyeket: a zenekari játék rutinná válását, az üzleti szempontok kizárólagosságát, az elégtelen mennyiségű próbák gyakorlatát, egy fő-zeneigazgató egyszemélyi túlhatalmát, s végül azt, nehogy a lemezkészítés tevékenysége háttérbe szorítsa az együttmuzsikálás kreativitását.
Egy korabeli közös nyilatkozat szerint ilyen célok ösztönözték azokat a historikus zenészeket, akik 1986-ban Londonban életre hívták A Felvilágosodás Korának Zenekarát. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a zenekari demokráciát a kezdetektől következetesen érvényesítő, önkormányzó együttes élén sohasem működött fő-zeneigazgató, de még első karmester sem – és ez figyelemre méltó módon a legkevésbé sem akadályozta meg az önálló művészi arculat kiépítését, majd megőrzését, ahogyan a világhírnév megszerzését és tartós birtoklását sem. Alkalmasint éppenséggel azért nem, mert a zenekari működés bevett szabályaival merészen szakító muzsikusok egyebekben sem a kényelmes megoldásokat meg a mások által régen kitaposott utakat részesítették előnyben.
Az OAE (Orchestra of the Age of Enlightenment) formális vezetésének feladatát felváltva és az együttes megelégedésére három zenekari tag látja el: Matthew Truscott, a kolozsvári születésű Kati Debretzeni és a Müpa évenként ismétlődő Régizenei Fesztiválját megnyitó, február 28-i koncert egyik hegedűs szólistája, Margaret Faultless.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
De mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne keresnék a rendszeres (s egyszersmind egyenlőségen alapuló) együttműködést a számukra legizgalmasabb karmesterekkel és hangszeres szólistákkal. Így a zenekar olyan meghatározó művészekkel dolgozott együtt fennállásának kezdetétől fogva, mint Frans Brüggen, Charles Mackerras, Philippe Herreweghe vagy Christopher Hogwood.
Ma két idős dirigens viselheti a zenészközösség elismeréseként a karmester-emeritus rangját: William Christie és Sir Roger Norrington, míg mellettük a vezető művész (Principal Artist) megtisztelő címén jelenleg Sir Simon Rattle, Mark Elder, Vladimir Jurowski, John Butt, valamint büszkeségünkre Fischer Iván és Schiff András osztozik.
Az újító szellemű régizenészek át-átlépik az együttes nevében jelzett korszak felénk eső határát, akár a 20. századig is elmerészkedve – miközben interpretációjuk jellege e kirándulások során is historikus marad. A közönséggel való kapcsolattartás terén pedig nemcsak élnek a jelenkor által felkínált lehetőségekkel, de a komolyzenei világban valósággal újítóként járnak az élen. A markáns facebookos és twitteres jelenlét, a hasznos YouTube-videók sora meg a naprakész látványú és üzenetű weboldal mellett az innovatív szellem tán legjelentősebb példája az új közönséget toborzó koncerttípusok működtetése. Így például bő tucat éve A Felvilágosodás Korának Zenekara állt elő a tizennyolc és harmincöt év közötti korosztályt megcélzó késő esti koncertekkel.
A The Night Shift (Éjszakai műszak) című sorozat a hagyományos közönségnek tartott hangversenyek után, nyomatékosan lazább keretek között indult hódító útjára, és talán nem is szükséges külön említenünk: szerte a világban, így nem mellékesen hazánkban is méltó követőkre talált.
Tudj merni! – akár ez is lehetne a választott korszakának nemcsak zeneirodalmát, de szellemiségét is büszkén vállaló együttes mottója, persze ha megfordítanánk a horatiusi Sapere aude, vagyis a merj tudni szállóigéjét, amely Immanuel Kant révén a felvilágosodás egyik meghatározó üzenetévé vált. A felvilágosodásé, amelynek idején a február 28-i koncert zeneszerző-főszereplője, Johann Sebastian Bach is élt és alkotott. De hogy mennyiben volt korának jellegzetes képviselője, az bizony máig nyitott kérdés.
Glenn Gould például úgy tartotta, hogy Bachnak legfeljebb annyi köze volt a felvilágosodáshoz, mint Richard Straussnak az atomkorhoz (és viszont).
Némi bocsánatos egyszerűsítéssel élve pedig könnyű érdemi távolságot feltételezni a fennálló rendet és uralkodó világképet új közelítésekkel, merész gondolatokkal kibillentő filozófusok és egyéb aufkléristák meg a létező kereteket és tradíciókat elfogadó, fegyelmezetten munkálkodó alkalmazott muzsikus és zeneszerző között. Mások azonban, a legkevésbé sem vitatva a tényt, hogy művészete hatásában történeti korok feletti, mégiscsak felismerni vélik Bachban, a zenei tökély eszméjét megcélzó, tudós komponistában korának gyermekét, és még zsenialitásában is olyannyira jellegzetes reprezentánsát.
