A Budapesti Operettszínház közel fél évszázaddal a magyarországi bemutató után tűzi műsorra ismét a musicalek egyik klasszikusát, a La Mancha lovagját. A címszerepben Nagy Lórántot is láthatja a közönség, aki nem először találkozik Cervantesszel, Don Quijotéval.

- hirdetés -

– Milyen kapcsolat fűzi a La Mancha lovagja című musicalhez?

– Szoros. Az eddigi 40 évemben ilyen, vagy olyan formában mindig szembejött velem ez a történet. A búsképű lovaggal először gyerekként találkoztam. Emlékeimben a nagyszülői ház elevenedik meg; ahol nagyapám a bársonyos baritonján gyengéden, de határozottan mesélt egy vicces lovagról, aki a jó védelmezőjeként szolgájával együtt járja a világot kalandokat keresve. S mindeközben hallom nagyanyámat, ahogy népdalokat énekel. Órákon át tudtam hallgatni őket, varázslatként éltem meg. Zene és líra összefonódása volt ez, mely mély nyomot hagyott. E mesés élmény sokáig elkísért, míg kamaszként megismerkedhettem az igazi történettel, az elmés nemes Don Quijotéval. Ekkor már a filozófiai tartalma is kezdett kibomlani előttem. Aztán természetesen jött a film, a musical, míg 2017-ben maga a szerep, az alakítás lehetősége, a kikerülhetetlen találkozás.

Ajándék egy férfi színésznek az élettől. 

A darabot a közel 50 évvel ezelőtti magyarországi bemutatót Darvas Ivánnal a főszerepben állította színpadra az Operettszínház, most pedig Kiss B. Atilla főigazgató döntésének hála, én alakíthatom. A darab ma talán aktuálisabb, mint bármikor. Felelőség, büszkeség, félelem, izgalom különleges elegye, az, ami épp a napjaimat uralja.

A La Mancha lovagja közreműködői – fotó: Budapesti Operettszínház

– Mi a titka, hogy a műfaj egyik klasszikusává vált?

– A mélyebb tartalom. Az ember létezésére próbál választ adni. Nem a miértre, hanem a hogyanra. A regény az 1600-as évek elején született, már annak a kornak az emberét is foglalkoztatta ez a kérdés, és ma sincs ez másképp. Mindenki tapasztalja, hogyan megyünk el egymás mellett, miközben az élet átgyalogol felettünk. Magányos perceinkben tesszük fel magunknak a kérdést: csak ennyi lenne? Vallás, filozófia, matéria – mindenki másban keresi a választ, mindenki másban merül el, vagy hagyja, hogy uralja, meghatározza az életét. Miközben a válasz ott van előttünk: mások felé kell fordulnunk. Üdvözülnünk és üdvözítenünk.

A musical a regény tökéletesen sikerült átirata. Nincs benne felesleges szó, bekezdés, sallang, zavaró karakter, csakis Cervantes gondolatai, melyeket a csodás dallamok segítenek.

Azt hihetnénk, hogy fellazítja a drámát, de nem. A muzsika egy másik dimenzióba emeli át a jelenetet, s húzza magával a színészt, a színész pedig a nézőt.

– Milyennek látja az írót és hősét? Miben tud velük azonosulni?

– Az elmúlt 400 évben többen értekeztek Cervantesről és ítélkeztek fölötte. A szereppel való első találkozásomkor próbáltam minden irodalmat, tanulmányt felkutatni, melyek közelebb vihetnek a megértéshez. Vallom, hogy a színész elsődleges feladata a mélyebb értelmezés, leásni a kezdethez, az origóhoz, ezt boncolni, majd közvetíteni; ez elkerülhetetlen az alakításhoz. Az akkori munka alatt értettem meg igazán a regény mélységeit, Cervantes világképét. Érteni kezdtem, s ezt, minden felfedezett részletet, momentumot ki akartam fejezni. Meg akartam mutatni, hogyan tör utat ez a világkép az általa létrehozott Don Quijotéban. Folyamatosan kérdések gyötörtek. Menekülés ez talán a költő részéről, hogy Dante és Vergilius pokoli utazását élje át a maga teremtett módján? Számvetés? Hiszen mindez nem lehet egy öreg földesúr meglágyult agyának elképzelt szüleménye. Több ennél, a krisztusi tanítás legmélyebb rétegeit tartalmazza. A szeretet, az önfeláldozás, az alázat, és a hit.

Hívőként egészen egyszerűen tanúságtételként élem meg.

Cervantes mint börtönbe érkező alászáll, hogy később a helyszínt elhagyva megváltott embereket hagyjon maga után. Hisz nem haraggal, hanem szeretettel és megértéssel kell fordul az emberek és a világ felé. A szélmalomharc pedig nem a tévképzeteink ellen vívott háború, mint ahogy sokan hiszik és félreértelmezik, hanem a hit és a jó szándék megtestesülése az 1000-féle világmegértés között. Hiszem azt, hogy meg kell érteni a környezetünket, s a környezetünkben önmagunkat is. Ahogy Ortegát, a spanyol filozófust idézzem: „Én én vagyok és a környezetem, s ha nem üdvözítem azt, saját magam sem üdvözülök.”

– Egy ilyen előzetes tapasztalat egy új előadás esetén segíti a színészt, vagy épp ellenkezőleg: megnehezíti a dolgát?

– Engem segít. De vannak kollégáim, akiket inkább hátráltat egy ilyen kihívás. Mások vagyunk. Mivel már benne vagyunk a próbaidőszakban, azt hiszem, Cervantes újra beszippant. A rendező, Vincze Balázs elképzelése, hogy Cervantes saját világának rabjaként küzd környezete ellen, mely megfosztja a teljes élet lehetőségétől, új impulzusokkal vértez fel.

Új aspektusból közelítek, de ott él bennem a múlt, jönnek az emlékek, s azt hiszem egy új Cervantes születik épp.

Eddig ismeretlen dolgok törnek a felszínre, s törekszem, hogy ezek helyet kapjanak. Joggal teheti fel bárki a kérdést, mitől lesz egy alakítás valós, hiteles, magával ragadó? A válaszom, hogy a néző nem pusztán a darabot, Cervantest, Don Quijotét akarja látni, hanem az alkotó szándékát a szereppel. Pőre őszinteséget követel. A titkot. A színész titkát. Azt hiszem Brook fogalmaz úgy, hogy „a színész feladata a teljes kitárulkozás”.

– Az ország számos színházában láthatta már a közönség, a Budapesti Operettszínházban azonban most debütál. Jelent-e ez extra kihívást vagy izgalmat, és mennyiben „jelentenek támaszt” azok az egykori egyetemi osztálytársai, akikkel együtt játszanak az előadásban? 

– A színművészeti egyetem elvégzése után valóban sok színházban megfordultam, itthon és külföldön egyaránt, a hazai színjátszás szereplőinek jó részét megismertem, s talán rutint szereztem a zökkenőmentes beilleszkedésben, de bekerülni egy új társulatba természetesen együtt jár némi izgatottsággal. Az egyetemi osztályfőnököm Kerényi Imre volt, aki csodálatos kis csapatot hozott össze. Fantasztikus 4 évet töltöttünk el együtt. 15 év után találkozni, együtt dolgozni, egészen hihetetlen élmény a volt osztálytársakkal. Biztonságot ad. Megmosolyogtató, de ugyanakkor döbbenetes is, hogy az idő múlása mennyire nyomot hagy egy színészben. Elnézem, mennyit értünk, fejlődtünk, változtunk. Bár az egyetemi énünk megmaradt, a munkánk gazdagabb, kifejezőbb s termékenyebb lett. Professzionális partnerei lettünk egymásnak. Bízom benne, hogy Imre büszke lenne ránk.