Mivel a kezdetekben egyáltalán nem voltak operaházak, a társulatok főképp amfiteátrumokban, szabad tereken, főúri paloták dísztermeiben adtak elő operákat. Ha a tematika viszont indokolta – nagyon ritkán – akkor ünnepek alkalmával templomokban is.
Akkoriban nem nyitányokkal kezdték az operákat, hanem függöny nélkül, az úgynevezett Intrada (Bevonulás) résszel. Ez azért is volt szükséges, mert akkoriban nem volt függöny. A jelenlévőket köszöntő, valamint a kezdést bemondó személy után a közönség tényleges, azonnali elcsendesedését a leghatákonyabban ez a formai megoldás biztosította. A bevonuló részt egy prológus követte, amely azért kellett, hogy a cselekményt illetően fontos részletekkel szolgáljon a hallgatóknak. Ezt általában versben vagy prózában ismertették az előadók. A közönség ezeknél a pillanatoknál tudhatta meg, hogy miért, kiért és végeredményben kinek a tiszteletére is szól az adott opera. Csak ezután kezdődtek el az izgalmas történések.
Dramaturgiailag is összevonva a prózai részek mondanivalóját az ezeket aláfestő zenékkel (valamint az éneklő részekkel) fedezik fel a recitativót, és vonják be rögtön az operák szerkezeteibe – innentől kezdve megelőzvén majd’ minden felcsendülő áriát.
Az operák cselekményét (az énekes előadók révén alakított karaktereknek köszöhetően) az egymást követő recitativók, és áriák vitték előre.
A recitatívók felvezetik az adott áriákban megfogalmazott mondanivalókat, de a lelki állapotoknak még jobb, érthetőbb kiteljesedését az áriák biztosították. Fontosabb, lamentálóbb pillanatoknál a madrigálos jellegű jelenetekben kisebb-nagyobb éneklő csoportok is részt vettek, így olykor egyszerű kórusrészek is színesítették az adott cselekményt. Úgymond „tömegként” reagáltak, a szólóknál megfogalmazottakra válaszolván.
Az operák utolsó momentuma az úgynevezett Apotheosis (megdicsőülés) volt. Ezekben a pillanatokban egy adott szereplő, egy eszme, vagy esetleg az a személy dicsőült meg, akinek az operát írták. Ilyenkor az összes szereplő (még az is, aki esetleg a cselekmények folyamatában meghalt) együtt jött ki a színpadra, és együtt énekelték el a mű morális tanulságát.
Érdekesség:
Firenzében Camerata néven létrejött egy zenei társaság, amely elsőként vezette be az akkordokkal kísért szólóének gyakorlatát, s meghirdette vezérgondolatát: a zenének mindenkor a
szöveget kell szolgálnia. Zeneszerzői arra törekedtek, hogy dallamaik megközelítsék az élő beszéd kifejező erejét. A zeneszerzők műveiket már nem csupán kisebb körök, társaságok, rezidenciák (egyház, királyi, hercegi udvarok) számára írták, hanem a nagyközönség elé szánták. 1637-ben Velencében megnyílt az első belépődíjas operaház, s 1662-ben Londonban már nyilvános hangversenyeket rendeztek. Mindezek a próbálkozások segítették egy új műfajnak, az operának megszületését.
Nagyvárad hamar behozza „lemaradásait”
A kezdetben előadott operák Nagyváradon nem sokkal különböztek a műfaj kezdeti megjelenésének körülményeitől.
A török alóli felszabadulást követően a város újjáépítésének buzgó időszakában bár nem építettek operaházat, a Patachich Ádám megérkezését követő években, legelső püspöki rezidenciáján (amely a jelenlegi Városháza helyén volt) minden adott volt ahhoz, hogy akár operaelőadások is megrendezésre kerülhessenek: egy európai hírnévvel rendelkező 34 tagú püspöki zenekar, magasított alkalmi színpad, felszerelt, mozdítható fényforrások, felfüggesztett vásznak, székek, személyzet és szabadon mozgatható kulisszák is.
Szerencsére több neves komponistát szerződtetett Patachich Ádám a nagyváradi püspöki zenekarának vezetésére, és annak többfajta zenei szolgálatainak betanítására, előadásaira.
Közbenjárásával Michael Haydn a zenekari taglétszámot 34-re duzzasztotta, így a nagyváradi püspöki zenekart egycsapásra hatalmasabbá tette a Lipcsei Filharmónikusoknál, vagy a Berlini Királyi Zenekarnál is. Ez a lépés a helyi zenekart alkalmassá tette arra is, hogy komolyabb, az egyházi liturgiákon előadott művektől függetlenül más zeneműveket is problémamentesen eljátszhassanak.
Haydn még nem írt operát, amikor Nagyváradon tartózkodott. Miután elment 1794-ben (két év zenei „kényszerszünet” következett nála ezután), Patacich püspök többek közt Karl Ditters von Dittersdorfot csábította át Bécsből, főúri életet kínálva a zeneszerzőnek.
Érdekesség:
Akkoriban Mozart számított a legkeresettebb operaszerzőnek, de Dittersdorf számos európai főúri palotánál még nála is népszerűbb volt zeneműveivel és zeneszerzőként is. Ez volt az oka annak, hogy Patachich őt kérte fel az opera megkomponálására.
Dittersdorf nyitja meg az operajátszás kapuit városunkban, amikor 1766-ban megkomponálja első vígoperáját, amelynek az Amore in Musica címet adta. A korábbi cikkekben már említettem pár részletet ezzel kapcsolatban.
Dittersdorfnak amellett, hogy 1200 arany évi kereset volt a honoráriuma, szerződése továbbá komoly udvartartást is biztosított számára. Viszonyításképp: akkoriban az új püspöki palota (a napjainkban ismert római katolikus püspöki palota) építkezéseinek vezetője csak 250 arany évi keresettel rendelkezett.
