Ha azt mondom egy koncertre, hogy rapszodikus volt, akkor általában arra gondolok, hogy a zenekar egyenetlen teljesítményt nyújtott, a jó pillanatok kevésbé jókkal váltakoztak. De mi van akkor, ha nem minőségjelzői értelemben, hanem szó szerint, mint műfaji meghatározás használom a kifejezést egy este leírásakor? Camille Thomas és Langer Ágnes a Madaras Gergely vezette Savaria Szimfonikus Zenekar szólistájaként koncertezett a Müpában február 23-án.
A rapszódia, mint műfaj igazi romantikus dolog. A koncert első felében ezt az oldalát ismerhettük meg két angol mű, George Butterworth, az A Shopshire Lad című ciklusához zenei utószóként írt rapszódiájával és Elgar Csellóversenyével. A két mű tökéletesen rezonál egymással műsorválasztás szempontjából, ahogyan az este második felének művei is. Már most le kell szögezni, hogy nagyon rég hallottam ilyen harmonikus műsort.
Kezdjük tehát a két angollal! Friss fülekkel, prekoncepciók nélkül szerettem volna a koncertre menni, úgyhogy az előzetes meghallgatás helyett csak dióhéjban olvastam utána ennek a tragikusan fiatalon, a somme-i csatában elhunyt zeneszerzőnek.
Tudva azt, hogy Butterworth halálakor nem sokkal volt tőlem idősebb, ismerve a körülményeket és az A Shorpshire Lad dalciklus szövegeit, ez a rapszódia minden szépsége ellenére volt megrázó élmény. Maga a zene csodálatos ívet jár be, kezdve az éteri szépségű nyitó résztől, amibe szépen úszik be a brácsa szólam szólója és vesz egészséges lendületet hárfa és a rezek kíséretében, hogy folyamatában érkező csúcspontokban bontakozzon ki aprócska, egyelőre nem mélyen dolgozó katarzisokat adva. A katarzist a szerző meghagyja a legvégére: egy hegedűszóló után visszatér a nyitó téma, súlyt adva minden eddig hallottnak, hogy aztán a vonósok lebegése és az üstdob kissé borzongató ütései közepette csendben elhamvadjon. Leírva is hatásosan hangzik, de a koncerten megtette a magáét: az utolsó ütemek után dermedtség fogadta a művet, amit csak egy sóhajba burkolt, halk „Hát ez csodaszép volt!” tört meg tőlem pár széknyire.
Az első félidőt záró darab hasonlóan érzelemgazdag, kissé marcangoló mű: Elgar Csellóversenye. Ahogyan a Butterworth rapszódiának, úgy ennek a műnek is jól érezhető íve van, amit szinte megszakítás nélkül hallhattunk Camille Thomas szólójával. A mű előadásának összképét vizsgálva határozott és jól kommunikált interpretáció született a szólista és a karmester részéről egyaránt. A jól kontrollált és adagolt dinamika a zenekar felől és Thomas mély árnyalatokban gazdag, dúsan vibrált, ösztönös játéka szépen illesztette a versenyművet a rapszódiák sorába.
A szünet utáni rész már jóval oldottabb hangulatú, érzelmileg könnyebben befogadható volt. Persze itt is futott a hátamon a hideg, nem is egyszer, de hát ez van akkor, ha a magyar népzenéhez – még ha feldolgozott állapotában is – értő kezek nyúlnak, amik nem sajnálják ki belőle a temperamentumot és teszik vérszegénnyé utóbbi hiányával.
Az itt elhangzó darabok – hasonlóan az első rész műveivel – sokszorosan rezonáltak egymással. Bartók rapszódiái főleg erdélyi-román témákból építkeznek, mégis magyarosak. Tulajdonképpen felesleges nemzetiségi alapon boncolgatnunk azt, hogy Bartók miből merített, mivel a Kárpát-medence abban a különleges helyzetben van, hogy egy rendkívül egyedi olvasztótégely, ami ha máshol kevéssé, de az egyik legegyetemesebb, nyelvet nem igénylő, de mégis valamilyen formában közlést végrehajtó dologban, a zenében tökéletesen észrevehető.
Az I. és II. rapszódia hasonló, de mégis eltérő karakterű darab: az elsőt egyszerű megfogni. Könnyű, organikus zene. A másodiknál már egy kicsit a hangok mögé kell nézni, hogy rá tudjunk kapcsolódni. A „lassú-friss” tételpárok táncrend-szerűen kapcsolódnak, és ha nem is feltétlen a legtáncosabb módon dolgozta fel Bartók a népi témákat, valahol a darab mélyén végig érezni azt a hangulatot, amit ezek a dallamok eredeti környezetükben adhattak. Langer Ágnes szólója határozott, markáns volt, technikai szemszögből nézve is élvezetes. A zenekar részéről itt is kifogástalan játékot hallottam. Külön kiemelném a basszus szólamot, akik karakteresen és egészen finoman kiemelkedve adták a zene motorját.
Az este utolsó darabja, Dohnányi Ruralia Hungarica-ja végigrepített minket a termen – lendületének hála egy karmesteri pálcával együtt, amit legnagyobb örömünkre egy fotós kolléga meg is örökített. Persze ez az apró közjáték nem zavarta meg az este menetét, sőt, még oldottabbá tette azt a hangulatot, amit a Dohnányi által feldolgozott magyar témák teremtettek. A Ruralia Hungarica igazi tűzijáték öt erős karakterbe öntve. Ellentétben Bartókkal itt a népi témák egy az egyben kerültek be a zenei szövetbe, nem kell hámozgatni. Az éneklő és a táncoló részek szépen váltakoznak az osztrák-német romantikus tradíció hatásai elől nem menekülő hangszerelésben. Minden a helyén volt, a zenekar pedig egy igazit hajrázott, utoljára Madaras Gergely, mint vezető karmester pálcája alatt.
