Christa Bartesch, az art quarter budapest egyik első művésze, aki férjével Wolfgang Barteschsel együtt 28 évvel ezelőtt költözött Budapestre, és idővel megalapították az aqb-t. Münstert, majd Berlint hátrahagyva, Magyarországot választották bázisuknak, ahol Christa egyedi művészi útjára, a színekben rejlő lehetőségek és kifejezésmódok ábrázolására kezdett fókuszálni. Az aqb Wittgenstein-kiállításán fehér korszakából állítottak ki festményeket.
– Hogyan indultál el a képzőművészet irányába, esetleg volt olyan élményed gyerekkorodban, ami nagyon emlékezetes?
– Fiatal koromban történt velem egy meghatározó élmény, amire azóta is tisztán emlékszem. Egy képet kopíroztam, és teljesen elmélyültem a folyamatban, órákra megszűnt a világ körülöttem. Ez volt az első olyan élményem, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit most is megtapasztalok alkotás közben, egyszerűen nem én irányítottam, hanem csak úgy megtörténtek a dolgok. Néha ezt élem át azóta is. Csak reagálok a jelen pillanatra, a képre. De ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utam, csak érettségi után vált bizonyossá, hogy az egyetlen dolog, ami engem igazán érdekel és a legfontosabb, az a képzőművészet. Innentől ebbe az irányba haladtam.
Elvégeztem Münsterben a képzőművészeti főiskolát, majd lett egy műtermem Berlinben néhány művésszel, A.R. Penck felett, a Gerichtstraße 23. szám alatt, ami egy hatalmas romos épület volt. Sokban hasonlít az aqb-re, csak hatszor akkora, és azóta teljesen átalakult, megtelt művészeti vállalkozásokkal, mint például a Fabrik 23, az artloft.berlin vagy a PANKE, de műteremházként is működik még.
– Ezután Budapestre költöztetek. Milyen volt ez a váltás?
– Eleinte nem volt könnyű új helyen élni, de alkalmazkodni kell az élet adta lehetőségekhez és szituációkhoz. Lett egy műtermem a Hajógyári-szigeten, ami sokban segítette, hogy otthon érezzem magam Budapesten. Számomra nagyon fontos az a környezet, ahol alkotok. Nemcsak az ország és a város, hanem a körülöttem élő emberek, és a műtermem is hat a munkámra. Minél nagyobb a tér, annál nagyobb méretben tudok festeni. Akkoriban egy régi gyárépületben, nagyon rossz állapotban lévő, de hatalmas térben dolgoztam. Nagyon inspiráló volt, szinte belelendültem a festésbe. Rengeteg ötletem lett, mondhatni annyi, hogy nem is volt időm mindet kifesteni magamból. Mivel a gyermekeim kicsik voltak, csak néhány órát töltöttem a festészettel. De például megismerkedtem Klimó Károllyal, és neki köszönhetően bekerültem egy művészeti körbe is. Ez mind nagyon sokat adott nekem akkoriban.
– A képeid fókuszában maguk a színek állnak. Ez a kezdetektől így van?
– Amikor meglett az első saját műtermem Berlinben az akadémia után, nagyfokú felszabadulást éreztem. El lehetett hagyni a hivatalos, a tanáraim által kijelölt utat, amit én sokszor korlátozásnak éltem meg. Ennek a szabadságnak köszönhetően elengedtem a figurális festészetet, amihez addig nagyon ragaszkodtam. Ekkor fedeztem fel, hogy engem leginkább a színek érdekelnek és az, hogy miként hatnak egymásra. Már jó ideje küszködtem a figurák jelenlétével és kellett egy kis lökés, hogy végleg el merjem hagyni őket a képről, amiben egy kollégám bíztatása is segített.
Amikor ezt elengedtem, az a felismerés hozta el a művészi szabadságomat és új utakat nyitott.
– Milyen művészi utak voltak ezek?
– Felfedeztem, hogy a szín önmagában is létezhet. Először impulzív, tört színvilágú festmények készültek, amelyek idővel kicsit lenyugodtak. Azt vallom ugyanis, hogy én csupán engedem, hogy a segítségemmel létrejöjjenek a festmények, átfolyjanak rajtam keresztül a színek.
Ezután egy színre kezdtem el koncentrálni, volt olyan időszakom, amikor a sárga szín érdekelt, majd jött a sötétkék. Ezek éveken át tartó folyamatok voltak. A monokróm képeket követték a nagyon világos képek, az úgynevezett fehér időszakom, ami 10 évig tartott. A meleg fehérrel és a hideg fehérrel foglalkoztam, rétegeztem a színeket, egymás mellett és felett is kísérleteztem velük. Ezek közül a csúcspontot, a legfontosabb tapasztalatot a szinte kontraszt nélküli képek jelentették. Ebben az időszakban kiismertem a szín minőségét, minél hosszabb ideig foglalkoztam egy képpel, annál jobban láttam a legkisebb kontrasztot is. Ezeket akartam a lehető legminimálisabbra csökkenteni, szinte eltűntetni. Volt, hogy másnap a műterembe visszatérve én sem érzékeltem a képen lévő kontrasztot. Ekkor jöttem rá, hogy minél jobban ráfókuszál az ember szeme, annál jobban észreveszi a szinte nem is látható különbséget az azonos színben is. Tehát a szín minősége érdekelt, a még érzékelhető tartomány rejtett, absztrakt üzenete.
„Egyvalami megcáfolhatatlanul világos volt Goethe számára: sötétségből nem születhet világosság – mint ahogy több és több árnyékból sem lesz fény. Ezt a következőképpen fejezhetjük ki: a vöröses-fehéres-kéket nevezhetjük lilának vagy a feketés-vöröses-sárgát barnának, de a fehéret nem hívhatjuk sárgás-vöröses-zöldes-kéknek, vagy valami hasonló. És ez olyasmi, amit a spektrummal való kísérletezés során sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet. Mindazonáltal azt sem mondhatjuk: nézd meg a színeket a természetben, és látni fogod, hogy így van. Mivel a látás semmire sem tanít bennünket a színek fogalmával kapcsolatban.” (Ludwig Wittgenstein: Megjegyzések a színekről)
– Milyen festési módszereket használtál? Volt valami speciális technikád?
– Volt olyan időszak, amikor apró, de gyors mozdulatokkal festettem, sok kis nyomot létrehozva. Ebben az időben azt is felismertem, hogy a fiziológia is hatással van az érzékelésre és a képekre. Számít az, hogy milyen távolságból indítom a mozdulatot, milyen erővel, mennyi ideig. Emellett a mentális és pszichés állapotunk is befolyásolhatja az érzékelésünket, mert sokszor, amit nem látunk, azt mégis érzékeljük valahogyan. Így van ez a színen belüli, szinte leheletnyi különbségekkel is. A fizikai testünkkel hideget vagy meleget érzünk, kellemes vagy kellemetlen benyomásunk lesz egy kép láttán. Én ezekkel a hatásokkal is kísérleteztem.
Azért maradtam sokáig a fehér képeknél, mert nagyon sok felismerésem és erőteljes tapasztalataim voltak ezeknél a festményeknél.
Ráadásul azt gondoltam, hogy ezeket csak magamnak festem, mert senki sem látja az árnyalati különbségeket. Aztán Fabényi Júliának köszönhetően rendeztünk egy kiállítást a Goethe Intézetben ebből a korszakból, és a visszajelzések alapján másokban is létrejöttek ezek az érzékelések, hatások. Pont azt mesélték, amit én tapasztalatam, és ez jó visszajelzés volt számomra.
– De ezután váltottál?
– Igen, egy másfajta kézmozgással kezdtem el alkotni, melynek köszönhetően jóval nyugodtabbá vált a folyamat. Ennek eredményeként félkör és kör alakú formák jelentek meg a képen. Ebben az időszakban hat-hét réteg, különböző tónusú fehér színt vittem fel egymás fölé. Itt is a transzparencia és a fátyolosság volt a lényeges. Majd jött az a korszak, amikor a különböző színekkel befestett vászon közepére vittem fel többféle fehér réteget. Ez a technika a színek mélységét mutatta meg.
Egy alkotói szünet után az erősebb színek felé fordultam, és erőteljes, szinte húzó mozdulatokkal vittem fel a festéket a nagy fekvő felületre. Azt tapasztaltam, hogy a kép mindig valami cselekvést kíván, amire én reagálok és belerajzolok.
– Sokáig csak vászonra festettél. Azonban most papírt is láthatunk a műtermedben.
– Eljött az a pont, amikor észrevettem, mennyi holtidő keletkezik a nagy vásznak száradása között, és valami akcióra volt szükségem. Ekkor jött vissza hozzám a papír, amiért nagyon hálás vagyok. Imádom a papírt, és ezek a munkák jóval hamarabb megvannak, nincs szükség akkora türelemjátékra hozzá. A papírral szinte rögtön létre tudtam hozni azt, amit akartam. És bár mindig utáltam a feketét, mert nyomasztónak tartottam, amikor elkezdtem rajzolni, mégis a fekete színt használtam a fehér papíron.
Nagyon rövid idő alatt a feketéhez pozitív, nyugtató hatások kezdtek társulni, ugyanazok, mint a fehérhez, csak a másik oldalról.
Ekkoriban mindig zene mellett dolgoztam, ami pillanatnyi, dinamikus és impulzív folyamatokat eredményezett. Maga a cselekvés, az alkotás folyamata lett a fontos, nem az eredmény. Másfél évvel ezelőtt volt egy egyéni kiállításom Bonnban, ahol Kukla Krisztián megfogalmazása szerint „az itt kiállított festmények teljességgel a tárgy nélküli a festészet modern hagyományához tartoznak, mindegyikük címe „Cím nélkül” és kétségtelenül az évtizedes józan színelemzés művészeti gyakorlatából erednek.”
Jelenleg a méretekkel, a préseléssel, a papír összegyúrásával kísérletezem, és újra előkerültek a színek is. Most ez a szabadságom, hogy dolgozhatok papírral és vászonnal párhuzamosan. Belemerülök a folyamatba, és az irányítja a művészetemet.
– Miért nem adsz címet a képeidnek?
– Mert a cím megakadályozza az a fajta látást, ami nálam lényeges. Túlságosan irányít és azonnal a megérthetőség felé terel, pedig nálam a vizualitással, nem a nyelvvel való kommunikáció a fontos. A műveim befogadásánál az a lényeg, hogy a nézők csak beleengedjék magukat az élménybe, és átadják magukat a képeimnek.
– Wolfgalggal közösen alapítottátok az aqb-t, te voltál az első alkotó, aki elkezdett itt dolgozni. Mit jelent számodra ez a hely?
– Mindig gyárépületekben alkottam. Berlinben, majd a Hajógyári-szigeten is régi indusztriális épületben dolgoztam. Amikor már a Hajógyári-szigeten lévő műtermem nagyon romossá vált, megtaláltuk ezt a helyet. Azt gondolom, minden épületnek van egy atmoszférája, és ez a benne lévőkre is hat. A mostani műterem minden lehetőséget megad, amire szükségem van. Rögtön magával ragadott ez a hely. És amióta egyre többen elkezdtek itt dolgozni, ahogy egyre jobban kezdett megtelni élettel, annál erőteljesebb lett az atmoszférája is. A falak között érezni lehet a többiek kreativitását és a gondolkodását. Olyan, mintha itt, az aqb-ben összeadódnának a művészi energiák.
