Amikor Erkel Ferenc 1844-ben megnyerte a Nemzeti Színház himnuszpályázatát, kevesen hihettek abban, hogy az ilyenkor szokásos próféciák valóban be fognak teljesedni a győztes zeneműre vonatkozóan. „Lesz még jó néhány pályázat, lesznek újabb himnuszdallamok” – gondolhatták magukban. A Himnusz népszerűsége azonban egyre csak nőtt, és fél évszázad során mindenféle törvényi előírás nélkül lett első számú nemzeti énekünk, túlszárnyalva a komponista legmerészebb álmait. Amikor Erkel 1887-ben, 77 éves korában utolsó jelentős művét, az Ünnepi nyitányt komponálta, nosztalgiával gondolt vissza hosszú pályafutására, és zenekarának szólamaiba beleszőtte élete legnagyobb sikerének, a Himnusznak a hangjait.
A nyitány valóban „ünnepi” alkalomra készült, a Nemzeti Színház alapításának 50. jubileumára. A bemutatóra 1887. szeptember 28-án (nem 23-án, amint az mindenütt olvasható) került sor az Operaházban a király, a kormány, a gazdagok és hírességek, azaz a politikai, pénzügyi és szellemi arisztokrácia jelenlétében. Az operaházi zenekart maga az ősz mester vezényelte, ő, aki nem „csupán” a magyar történelmi opera műfaját teremtette meg, hanem évtizedeken át vezette a színház zenei részlegét. A figyelmes hallgatók nyilván azonnal rájöttek arra, hogy Erkel – a magyar operajátszás történetének felidézése mellett – saját sorsát, ifjúságát, sikereit és kudarcait is belekomponálta a darabba. Azonnal ráismertek a Szózat első ütemeire (hiszen a teljes zenekar kétszer is exponáltan harsogta Egressy Béni dallamát), és bizonyára jó páran voltak olyanok is, akik felfigyeltek a Himnusz elrejtett motívumaira. Erkel, aki egyéniségéből adódóan sosem tolta előtérbe saját személyét, ezúttal nem csupán szerénységből szorította a háttérbe saját melódiáját. Jelképesen hozta a tudomásunkra, hogy ez a dallam több egyszerű dísznél: a nemzeti összetartozás egyik legelső szimbólumát műve építőelemének, szilárd fundamentumának szánta.
A bemutató előadás másnapján a Fővárosi Lapok így jellemezte Erkel alkotását: „Két zeneműből és három ünnepi költeményből állott a műsor, a múlt és jelen műveiből. Első volt közöttük az öreg Erkel Ferencnek ez alkalomra irt »Ünnepi nyitány «-a […]. Az »Árpád ébredésé«-ben hallunk régi, primitív zenét, melyet valószínűleg Heinisch József, az intézet akkori karnagya szerzett. Ha összemérjük ezt a vékony zenét az Erkel Ferenc áradó zenéjével, s nem is az ő nagy operáinak fényesb részeivel, hanem csak a tegnapra irt s kitünően hangszerelt nyitánynyal: akkor érezzük csak igazán, hogy ez a hatalmas tehetség, kit a végzet jósága adott nekünk, hová emelte a magyar szinpadi zenét. Uj nyitánya is erő és lélek müve. Khorálszerü komolysággal és kenetességgel kezdődik, erős nemzeties szinezetü hangok ömlenek benne, hallani lehet hol a »Szózat,« hol a »Himnusz« hangfutamait, majd a hangszerek eredeti versengéseit, mintha zsúrlódásokat, küzdelmeket festenének a múltból, melyekre aztán malasztként árad az »Isten áldd meg a magyart« széles dallamu harmóniája. Erkel Ferenc nem kölcsönözte, sőt még csak nem is idézte e dallam hangfutamait ; egyszerűen a saját zenei kincsét forgatta, mert hiszen a »Himnusz« is az ő alkotása, mely sok, de nagyon sok nemzedéket fog túlélni, mint magyar imaének.”
A mű a zeneszerző fia, Erkel Gyula kézírásában maradt fenn, ezért egyesek elképzelhetőnek tartják, hogy az idős és fáradt mester egyszerűen a fiára bízta a komponálást. Valóban lehetséges, hogy nem is Erkel Ferenc írta az Ünnepi nyitányt?
Mára már közismert az a tény, hogy Erkel Ferenc az 1860-as évektől egyre inkább bevonta az operák kidolgozásába tehetséges zenészfiait is, Gyulát, Lászlót, Eleket és Sándort, ahogy korábban kollégáit, a Doppler-fivéreket.
Az „Erkel-műhely” hasonlóképpen működhetett, mint egykor a nagy reneszánsz festők műhelye: a koncepciót a mester alakította ki, ő dolgozta ki a főalakokat és ő festette meg az arcokat, a kevésbé fontos részleteket és a hátteret pedig a tanítványaira bízta. Hogyan is készülhetett volna el például másképp Rubens monumentális Medici-sorozata alig néhány év alatt? (Ha ismét kinyit a Louvre, ne hagyjuk ki a csodálatos termet!)
De ne feledjük: minden a mester elképzelései szerint történt, az ő szellemisége fémjelezte a kép minden apró momentumát ugyanúgy, ahogy Erkel operái is az ő akaratát tükrözik. Bármikor bármibe beleszólhatott, még a betanulás során is javíthatott, hiszen ezt karmesterként is megtehette. Le a kalappal azon kutatók előtt, akik az Erkel-életmű utolsó papírfecnijét is átvizsgálják, a partitúra-változatok mellett a sok ezernyi, másolat másolataként készült, toldozott-foltozott zenekari szólamot is összevetik egymással azért, hogy minden lehetőt megtudjanak a keletkezés folyamatáról és a szerző elképzeléseiről. A külső szemlélőben azért megszólal a kisördög (advocatus diaboli): a kéziratok sok mindent elárulnak arról, hogy melyik hangot ki vetette papírra, de sosem tudjuk meg, hogy melyek voltak Erkel Ferenc személyes instrukciói. Odaülhetett a zongorához, és eljátszhatta zseniális fiai előtt a soron következő szakaszt, és ha éppen az írásból volt már elege, élőszóban is lediktálhatta a főbb szólamokat, részletes instrukciókat adva a hangszereléshez és a jelenetek felépítéséhez. Mindezekről nincs és nem is lehet tárgyi bizonyíték, sőt, a mű elkészülte után a szerző kezétől származó esetleges vázlatokat, e feleslegessé vált kusza papírtömeget örömmel fogadták be gyújtósként az Erkel-otthon kandallói.
Fiainak ízlése és elképzelése egészen biztosan hatott a mesterre, és ha lényegében megfelelőnek találta egyik-másik megoldást, arra nyilván rábólintott: ám legyen! Az viszont elképzelhetetlen, hogy a fiúk bármit is tehettek az apa ellenében. Erkel Ferenc hallatlanul erős egyéniség volt, családjában megkérdőjelezhetetlen tekintély. Az Ünnepi nyitányt is talán csak akkor íratta volna meg mással, ha végletesen kiszolgáltatott helyzetbe került volna, minden invenció nélkül, legyengülve, erőtlenül. Ő azonban még három évvel később, 80. születésnapi hangversenyén is bizonyította teljes szellemi és fizikai frissességét: olyan tökéletesen játszotta Mozart d-moll zongoraversenyét, hogy a publikum alig hitt a szemének és a fülének. Azzal pedig, hogy a Nemzeti Színház jubileumán maga dirigálta az Ünnepi nyitányt, legitimizálta, a magáénak ismerte el koncepcióját és kidolgozását is. Addig pedig, amíg elő nem kerül valamilyen megdönthetetlen bizonyíték a szerzőséget illetően, tekintsük a darabot Erkel Ferenc alkotásának, hiszen ezt ő maga is így kívánta!
A nyitányt legközelebb már csak röviddel a szerző halála után adták elő, 1893. november 8-án, a Filharmóniai Társaság 40. évfordulója alkalmából. A később világhírű karmester, Nikisch Artúr dirigált. A muzsikusok ugyanazok voltak, mint akik az ősbemutatón játszottak. Hiszen az operazenekar zenészei alkották és alkotják ma is annak a neves zenekarnak a tagságát, amelyet 1853-ban Erkel Ferenc vezetésével hoztak létre. Az együttes ezért is tűzte több tucatnyi alkalommal műsorára az Ünnepi nyitányt.
A 40. évforduló után például öt évvel Erkel Sándor, majd az 50. jubileumon Kerner István vezényelt, a mű elhangzott 1910-ben Erkel Ferenc születésének centenáriumán, és megannyi alkalmat követően ezzel nyitották meg a Filharmóniai Társaság fennállásának 100. évfordulója alkalmából rendezett díszhangversenyt is. Ez alkalommal Ferencsik János állt a pulpituson.
Erkel-sorozatunk mai részéhez a Filharmonikusok egyik korábbi felvételüket mellékelték: ezzel emlékeznek a Rico Saccanival 1997 és 2005 közötti végzett közös munkájukra. A szonáta formában íródott nyitány csupán annyiban tér el a hagyományos mintáktól, hogy a szokásosnál valamivel többször váltakoznak egymással a lassú és gyors szakaszok. Aránylag hosszú a bevezetés, amely a háromszori indulást követően a Himnusz „múltat s jövendőt” zárómotívumával hívja fel magára a figyelmünket (ha akarjuk, Erkelnek is harmadik állomása volt 1838-ban Nemzeti Színház, majd 1844-ben írta a Himnuszt). A gyors és lendületes főtéma igen közel áll Schumann világához (a 40-es évek elejétől sorra készültek a Schumann-szimfóniák, Erkel első felnőtt évtizede egyben a romantika kiteljesedésének időszaka). A melléktémában Erkel 1862-ben bemutatott, Sarolta című operájából idézett egy szép lírai dallamot, valamint egy vidám karakterű témát. Az expozíció végén, a csúcsponton halljuk a Szózat első ütemeit: ez sokkal kevésbé utalhat Erkel pályájának tetőpontjára, mint az országnak a kiegyezéssel beindult hatalmas fellendülésére. Az izgalmas, beethoveni kidolgozás egy részét nem halljuk a felvételen, mivel a maestro a timpani-tremolók után a témák visszatéréseire ugrott. Ismét jön a lendületes főtéma, megszólalnak a szép dallamok, a rejtett Himnusz-motívumok, majd a fokozás végén a Szózat diadalmas kezdete.
Már csak a darab utolsó néhány üteméért is érdemes végighallgatni a felvételt, nem a végére ugorva, hanem a 9. perc során folyamatosan átélve a zenei barangolást! Aki akarja, elhiszi: Erkel itt nem csupán Egressy és Vörösmarty énekének kezdetét (Hazádnak rendületlenül…) tette meg műve kicsengésének, szellemi mondanivalójának, hanem önmagára is hivatkozott. A Bánk bán legismertebb áriája ugyanis szinte hangról-hangra ugyanígy kezdődik. Mi más ez, mint az idős mester utolsó zenei vallomása: Hazám, hazám, te mindenem…
