Vajon melyik az az énekkarra és zenekarra komponált, alig két perces magyar zenemű, amelyik jelentőségében felülmúl számunkra minden más, akár több órás alkotást? Erre a kérdésre aligha lehet más választ adni, mint hogy az a Himnusz, Kölcsey Ferenc verse Erkel Ferenc megzenésítésében.
Ismerjük valamennyien, kísérője életünk fontos mozzanatainak, történetéről, születésének körülményeiről azonban keveset tudunk. A következő hónapokban ezért kéthetente, összesen tíz alkalommal jelentkezünk egy-egy írással és új hangfelvétellel, amelyek segítségével bepillanthatunk nemzeti énekünk egykori világába, illetve felvillanthatunk néhány pillanatot a mű tágabb környezetéből. Sorozatunk utolsó része a 2019–2020-as „Himnusz-évet” lezáró hangversenyt vezeti be: tavaly június 15-én emlékeztünk meg a 175 éve komponált Himnuszról, most pedig kéthetente quasi visszaszámolunk az ünnepi év júniusi búcsúztatójáig.
A sorozat ötletadója az elhangzó művek többségének karmestere, Somogyváry Ákos, Erkel szépunokája, a kórusokkal együtt vagy önállóan szereplő zenekar pedig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara lesz, ugyanaz az együttes, amelynek egyik alapítója és első vezetője Erkel Ferenc volt. Közben pedig minden kedves olvasót invitálunk a Budai Várba, a Zenetörténeti Múzeumba, hogy tekintse meg a Himnusz születésének és korának dokumentumait a Kim Katalin zenetörténész és munkatársai által készített kiállításon.
Első jelentkezésünket nem véletlenül időzítettük január 22-re, hiszen Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a „Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból” című költeményét, és 1989 óta ekkor ünnepeljük a magyar kultúra napját.
A ma közzétett új videofelvétel természetesen maga a Himnusz, Erkel Ferenc megzenésítésében. A jól ismert művet hallgathatjuk meg – egy kicsit másképp, mint ahogy megszoktuk. Ezek szerint többféleképpen is elő lehet adni nemzeti énekünket? Igen, hiszen minden új megszólaltatás eleve egy kicsit eltér a többitől, a Himnuszt pedig közel két évszázad alatt igen sokféle szituációban, sokféle előadói apparátussal előadták már. Közkincsként kezelték a zenei anyagát és hozzáigazították az éppen adott lehetőségekhez, a katonazenekarok talán pattogósabban játszották, máskor pedig, mint a rossz falusi kántor, nyújtották, mint a rétestésztát. Talán beleláthatunk a történetébe egy olyan tendenciát is, melynek során egyre érzelmesebb, borongósabb környezetben szólalt meg, tempója ilyenkor meglassult, feszes ritmusai ellaposodtak, kisimultak. Hasonló változás történhetett a cigányzenével is, amely a Bihari János nevével fémjelzett „hőskor”-hoz képest a 20. századra szentimentális színezetet öltött a kávéházakban és éttermekben. Búsongásra pedig bőven volt okunk a „balsors” tépései közepette.
Mindig is akadtak jó zenei érzékkel megáldott muzsikusok és nem muzsikusok, akik ellenálltak a romlás tendenciáinak, és az értékek megőrzésére törekedtek. Már évtizedekkel ezelőtt a soraikba lépett Somogyváry Ákos is, midőn az igazság bajnokaként elindult, hogy felkutassa és megszólaltassa a Himnusz „eredeti” változatát. Visszanyúlt az eredeti forrásokhoz, és megtapasztalhatta, hogy a világ bonyolult, nem mindig kínálja ezüsttálcán a megoldásokat. Mert hát mi is egy zenemű „eredeti” változata? Első nekibuzdulásra azt felelhetnénk: amit a szerző papírra vetett, ezt kell minden változtatás nélkül megszólaltatnunk. A kottás lejegyzés azonban egyfajta gyorsírás, ami nem tartalmaz minden apró részletet, ezeket az előadó pótolja a szokásnak, a hagyománynak megfelelően. Ugyanakkor mindenbe kerülhetnek hibák, következetlenségek, hiányosságok, amelyeket automatikusan javítunk vagy első pillantásra észre sem veszünk. Mindehhez hozzáadódnak még a szerzői javítások, átdolgozások. Erkel Ferenc vérbeli színházi emberként sosem gondolhatta, hogy egy mű első leírása annak egyetlen és végleges változatát jelenti, hiszen a napi gyakorlatban rendre megváltoztatta saját és más szerzők alkotásait, ahogy többször javított a Himnusz zenei anyagán is. Megtehetjük, hogy nem vesszük figyelembe a szerző szándékát?
A Himnusz esetében sajnos nem maradt fenn Erkel első lejegyzése, csak az a partitúra, amelyet a zenekar klarinétosa, Kocsi János másolt le jól olvashatóan, feltehetően némi „szerkesztői” javítással. Ebbe Erkel a bemutatót követően írta be az elő- és utójátékba a harang szólamát, és kiegészítette a szintén Kocsi által másolt zenekari szólamokat is. Az 1880-as évekből két további szerzői leírást ismerünk, mindkettő kíséret nélküli, vegyeskari kórusváltozat, melyek több részletben eltérnek az első fennmaradt kottától. Más, talán már Erkel életében és jóváhagyásával történt változtatásokat pedig a hagyomány tartott fenn, és ezek egy része bekerült a Dohnányi Ernő által 1938-ban készített új, hivatalos változatba. Somogyváry Ákos mindezeket figyelembe véve alakította ki „ideális” Himnusz-értelmezését, megőrizte és megmutatta a mű verbunkos gyökereit, visszaállította a feszesebb ritmikát és élénkebb tempót, de helyet adott a szerző utólagos korrekcióinak is.
