Rendkívüli művek, rendkívüli időkben – Képzőművészeti merülés az úszás történetébe

Ezekben a rendkívüli időkben a Várfok Galéria rendkívüli művek különleges megközelítésével indított sorozatot, mely során a Galéria művészeinek alkotásaiból szemezgetünk, hogy azokat új, izgalmas összefüggések mentén vizsgáljuk, szabadon szárnyalva a művészettörténet korszakai és alkotói között. Tartsatok velünk!

Sorozatunk mostani részében Rácmolnár Sándor Michelle és Mabelle című festménye kapcsán az úszás és az uszodák világa kerül a középpontba. Mivel úgy tűnik, hogy fizikailag még egy ideig sajnos nem élvezhetjük a strandokat és vízpartokat, illetve idén még az olimpia is elmarad, a képzőművészet segítségével szeretnénk elkalauzolni Önöket a népszerű sport és szabadidős tevékenység történetébe, felidézve az úszás több évezredes hagyományának válogatott epizódjait.

Rácmolnár Sándor majd’ 30 évre visszatekintő művészi karrierje során karakteres alkotói világot alakított ki, amelyben a képregények rajzolt világa és a népművészeti idézetek mellett a számítógépes betűkészletek ugyanúgy visszaköszönnek és jól megférnek egymás mellett. Rácmolnár emblematikus tömörségű, figuratív-dekoratív műveiben sokszor korának eseményeire és környezetére reagál, így született meg 2009-ben a szinkronúszó nőket ábrázoló sorozata is.

A festményeken Rácmolnár a víz folyékony textúrját idéző mesterien folyatott kék háttér előtt élénk színekkel, erőteljes kontúrokkal jeleníti meg a kecses mozdulatokba dermedt szinkronúszókat, jelen esetben Michelle-t és Mabelle-t. Tudvalévő, hogy a televízió képernyőjén keresztül légiesnek, fesztelennek tűnő táncszerű mozdulatok tökéletes kivitelezése hihetetlen erőt és koncentrációt igényel a sportolóktól, akiknek az előadás közben végig szinkronban kell lenniük egymással, folyamatosan dacolva a víz ellenállásával. Rácmolnár sorozata azonban a szinkronúszás könnyedségére koncentrál: a festmények dekoratív jellege és a nőalakok kecses mozdulatai a szinkronúszás fesztelen szépségeire reflektálnak.

Az úszó emberalakok ábrázolásának egyik legkorábbi ismert példája a magyar Almásy László által 1933-ban felfedezett, ma Úszók barlangjaként ismert régészeti lelőhely barlangrajza. A dél-kelet-egyiptomi Gilf Kebir fennsíkon talált mitikus, ősi rajzok készítésének pontos ideje nem ismert, de a kutatók szerint mintegy 6.000 – 9.000 évvel ezelőtt készülhettek. A falakon az úszók mellett növény- és vízábrázolások is láthatóak, ami alapján Almásy arra jutott, hogy a mai szikár, sivatagos terület évezredekkel ezelőtt még állandó vagy időszakos vizekben gazdag táj lehetett, amely gondolatot azóta geológiai kutatások is megerősítettek. A vörössel festett, sematikusan ábrázolt, hason lebegő alakok arra utalnak, hogy feltehetőleg már az ősemberek életében is kulcsfontosságú szerep jutott az úszásnak.

Amellett, hogy az ókori civilizációk rendre az életet adó vizek mentén épültek ki, elődeink szabadidejüket is előszeretettel töltötték a vizekben, elég csak a rómaiak fejlett fürdőkultúrájára gondolnunk. Egy izgalmas ókori emlék ebből a korszakból a londoni British Museum gyűjteményében őrzött fali dombormű, amely a folyón átkelő asszír hadsereget ábrázolja. A relief felső részén látható kis hajón feltételezhetően egy lovasszekér darabjait viszik magukkal a katonák, míg a lovaknak és a hadművelet többi tagjának úszva kell elérniük a szárazföldet. Érdemes figyelmesen megnézni a hullámokat idéző kőfaragások, és halak között úszó két izmos katona kezében tartott eszközt. A hosszúkás forma több korabeli asszír domborművön is feltűnik és felfújt kecskebőrként azonosítható. Az eszközt valamiképpen az úszás megkönnyítésére alkalmazhatták, ám nem tudni a pontos funkcióját: lehetséges, hogy a mai gumimatrachoz hasonlóan a víz felszínén való fennmaradást segítette, de az is elképzelhető, hogy a szájukhoz tartva a levegővel teli bőrt a víz alatti lélegzéshez használták, így az eszköz esetleg a búvárkodás egyik elődjének tekinthető.

A korabeli források alapján tudjuk, hogy több ókori államban, így például Asszíriában és Föníciában is kötelező jelleggel tanultak úszni a fiúgyermekek, hiszen a készség elsajátítása létfontosságú volt. Azonban később hosszú évszázadokig háttérbe szorult az úszás és fürdőzés, és csak a 18-19. században vált újra népszerűvé, mint a polgárság kikapcsolódásának, rekreációjának egyik jellegzetes formája. A párizsi polgárság mindennapjaihoz is hozzátartozott a Szajna vizén nyaranta kialakított, fával burkolt fürdőhajók látogatása, ahol a férfiak és nők külön fürdőzhettek. A nagyszerű francia grafikus, Honoré Daumier 1839-től rajzolta a Fürdőzők karikatúra-sorozatát, amelynek lapjai, köztük a fenti litográfia is, a híres élclap, a Le Charivari hasábjain jelentek meg. A rajzon a korabeli úszásoktatás mindennapjaiba tekinthetünk bele: a szárazföldi oktatás folyamán a felakasztott, úszómozdulatokat gyakorló férfialak bizarr ábrázolása már önmagában is mosolyt csal az arcunkra, azonban az élcelődés a rajz alatti humoros felirattal együtt válik teljessé, miszerint: „Háromhavi szakadatlan szárazföldi gyakorlás után az ember visszaváltozik hallá, és még a legijedősebb is bemerészkedhet a … Kínai fürdőbe!”

Következő kiválasztott példánk már a 20. század közepén készült, szintén Franciaországban. A modern művészet egyik óriása, Henri Matisse élete végének legnagyobb szabású projektje volt az eredetileg a nizzai lakásának étkezőjébe készített helyspecikfikus mű, az Úszómedence. Az idős, mozgásában korlátozott mester életének utolsó éveiben sem adta fel az alkotást, és ágyában fekve vagy kerekesszékében ülve alkotta meg műveit. Ecset és vászon helyett „ollóval festett”: papírkivágásokból hozta létre felszabadult kompozícióit. Mivel mindig is szerette a tengert, de már nem tudott úszni járni, arra gondolt, hogy miért ne hozhatná el saját lakásába az uszodát. Élénk kékre festett papírokból vágta ki úszók, búvárkodók és tengeri csillagok absztraktba hajló alakzatait, amit aztán a szemmagasság felett elhelyezett, a szoba falain teljesen végigfutó fehér papírcsíkra ragasztott. Az egész teret betöltő, különböző nézőpontokat variáló műalkotás felidézi a víz mozgását, a testek csobbanását, egy napsütötte nyári nap élettel teli vízpartját a művész otthonába varázsolva.

Egy nagyvárosi, úszó és fürdőző emberekkel teli uszoda belső terébe kalauzol minket Leon Kossoff festménye is. A művész, akinek képeit nemrég a Magyar Nemzeti Galéria Londoni Iskola művészetét bemutató kiállításán a hazai közönség is láthatta, alkotásainak egyik legfontosabb témája a modern metropolisz mindennapi életének bemutatása volt. Mikor 1967-ben Kossoff műterme mellett felépült az új uszoda, a művész beíratta fiát úszóleckékre és gyermekét az edzésekre elkísérve az uszodában lelte meg festészetének legújabb témáját. Az úszóleckék alatt Kossoff rengeteg rajzot, vázlatokat készített, amiket végül négy nagyméretű olaj kompozícióban foglalt össze. A gyors, szenvedélyes gesztusokkal megfestett képeken az uszoda légkörének dinamizmusa, az örömteli, felszabadult energiák köszönnek vissza. A művészt teljesen magával ragadta a gyerekmedencét övező atmoszféra és a képek láttán, nappalinkban ülve szinte mi is oda tudjuk képzelni magunkat a folyamatosan változó fényekkel és gyerekzsivajjal és csobbanásokkal teli tömött uszodába. Reméljük, nemsokára tényleg ott lehetünk!

* Rácmolnár Sándor Michelle and Mabelle című alkotása elérhető a Várfok Galériában.