Vashegyi Györgyöt, Gyurit 17 évesen ismertem meg Avar Zsuzsa néni legendás szolfézs-csoportjában. A csoport zenekarában egymás mellett ültünk – ő, mint oboista, és én, mint fuvolás. Hamar kiderült, hogy mindketten vezényelni szeretnénk, de ez csak neki sikerült, szerencsére. Én Karvezetés szakra nyertem felvételt és elkezdtem képezni a hangom.
1988-tól a Klembala Géza vezette ex-táncsicsos tagokból álló reneszánsz együttes tagja lehettem. Közben részt vehettem Gyuri egyik korai produkciójában a Régi Zeneakadémián, ahol Händel Acis és Galateáját adtuk elő. Kórusra nem volt pénz és lehetőség, így a quartettek 1-1 „kis” szólistával kerültek előadásra, némi eufemizmussal első és második nimfaként és pásztorokként voltunk feltüntetve a színlapon.
Gyurinak nagyon tetszett, hogy a kórusszólamok szólista arcéllel, de mégis kamarai igénnyel szólaltak meg. Nekem ez volt az első nyilvános fellépésem énekesként. Gyurinak már elsős főiskolásként a Gardiner-féle Monteverdi Kórus hangzása volt az ideálja, olyan hangképzéssel, ami idehaza egyáltalán nem volt megtalálható professzionális szinten sem.
Ez egyfajta hajlékony, vonalszerű, kevés és kontrollált vibrátóval rendelkező hangadás, és mi a reneszánsz együttesben ilyen hangképzéssel énekeltünk. Egyszer eljött a próbánkra (előzőleg én már be voltam avatva) és felkért minket – 6-7 embert –, hogy a hamarosan megalakuló kórusa gerincét képezzük, hiszen nekünk már nagy gyakorlatunk volt az együtt éneklésben, nehéz Bach-motettákat is megszólaltattunk koncerteken.
Úgy emlékszem, mindannyian belevágtunk, nagyon lelkesen. Talán hiányos a névsor, de Pásztor Katalin, Gyulai Csaba, Bárány Péter, Patay Péter, Pászti Károly, Mizsei Zoltán, Gavodi Zoltán, Koós László és jómagam alkottuk a derékhadat, és rengeteg kortársunk csatlakozott hozzánk nagy lendülettel.
A névadó koncertünk a Zeneakadémián, 1990. május elsején volt, mérföldkő – mindannyiunknak. Nehéz szavakba önteni azt az ifjúi ambíciót, ami mindent hisz és mindent remél, nem ismer akadályt, és ami akkor mindannyiunkat eltöltött. Annyira belém égett minden részlet arról a koncertről, hogy nem is kell meghallgatnom a felvételt, a fülemben cseng.
Halmai Katalin Didójának elmélyült szépsége olyannyira megkapott, hogy 18 évvel később tanulni is jártam hozzá. Amit örök emlékként magammal vittem az alakuló kórushangzásból, az a különleges „angolszász” szín a tenor és alt szólamban (amit nagyrészt kontratenor fiúk énekeltek).
A „hőskor” évei egybeestek a saját útkeresésünkkel. Én hamarosan éreztem, hogy szólista ambícióim vannak, így kiváltam az együttesből, de rengeteg számomra döntő eseményen szerepeltünk együtt, többek között a Kamaraopera Varázsfuvola produkciójában, ahol először állhattam színpadra és egy életre rabul ejtett az opera maga.
Vashegyi György hatása a pályámra alapvető jelentőségű, a Purcell Kórus ennek a pályának egy kiinduló fejezete, megalapítása és kezdeti szárnypróbálgatása pedig azzal a gyönyörű érzéssel ajándékoz meg, hogy közösen létrehoztunk valamit, ami ma is működik, ha lehet, még csodálatosabban, mint ahogy reméltük, 30 évvel ezelőtt.
