Ezekben a rendkívüli időkben a Várfok Galéria rendkívüli művek különleges megközelítésével indított sorozatot, mely során a Galéria művészeinek alkotásaiból szemezgetünk, hogy azokat új, izgalmas összefüggések mentén vizsgáljuk, szabadon szárnyalva a művészettörténet korszakai és alkotói között. Tartsatok ma is velünk!
„Csak a színe legyen vörös”, Quimby dalszövegéből kölcsönzött címben szereplő szín a Várfok Galéria állandó művészkörének alkotói közül elsőként aatoth franyo festményeit juttatja eszünkbe. A vörös ugyanis egyidőben a művész védjegyévé vált, aki sok évig szinte kizárólag vörös alapon festette meg figuratív alkotásait.
A Beszélgetések Marjával című festmény szereplői is e karakteres vörös háttér előtt jelennek meg. A vászon felületére vastagon, plasztikusan, dinamikus gesztusokkal felvitt, markáns vörös egyfajta meghatározhatatlan, időn és téren kívüli szituációba helyezi a kompozíció cselekményét.
Mint aatoth képein gyakran, itt is egy hétköznapi helyzet, jelen esetben a férfiak és nők közötti kommunikáció nehézsége jelenti a kiindulópontot. A kép főszereplői, egyéb létfontosságú szervek híján, a fejük helyén nőtt megafonszerű képződmény segítségével próbálnak beszélgetni, ám úgy tűnik, hogy nem járnak sok sikerrel.
A művekben megjelenő komoly témákat aatoth groteszk elemekkel (a kék úszótalpak, a magányos pálmafa és a feketével bekarcolt cowboy sziluettje) és fanyar humorral oldja fel, kizökkentve a jelenetet és a nézőt is a hétköznapokból.
A művész saját bevallása szerint a magyar konyhaművészet mértéktelen pirospaprika használatának analógiájára vált a vörös szín saját képzőművésztének „mértéktelen fűszerévé”, festészetét hosszú évekig meghatározó jellegzetességévé. aatoth számára a vörös olyan hagyományos képzeteket idéz, mint a tűz, a vér és a szerelem, de egyben a magyarok végletességet is kifejezi. Mindemellett, tudva azt, hogy aatoth a 14 nyelven kiadott hiánypótló könyv, Az utazó alkoholista kéziszótára című opus szerzője, akár a bordeaux-i vörösborokra is asszociálhatunk a vörös számtalan árnyalatát felvonultató alkotásait nézve – de az képzettársításoknak csakis a képzelet szabhat határt!
A 2010-es évektől aatoth műveiben egyre inkább a természet felé fordul, és annak elemeit építi be egyre absztraktabbá váló kompozícióiba. Ez a változás összefügg azzal, hogy a keleti kultúrák iránt mindig is fogékony művész Párizs nagyvárosi forgatagát maga mögött hagyva, a thaiföldi dzsungelek világában lelt újabb otthonra: távol a világ zajától műtermet épített magának, ahol jelenleg is (legalább az év felében) él és alkot. A természet térnyerésével a festményeket korábban meghatározó vörös is fokozatosan háttérbe szorult, átadva a helyét a zöldeknek, kékeknek és sárgáknak. De a művészetét sok éven át meghatározó színt nem hagyta teljesen maga mögött: a vörös időről időre még ma is visszatér a festmények alapjaként, így például a Kétszólamú című képen, ahol a tűzpiros háttér előtt megjelenő nonfiguratív fekete jeleket keleti írásra emlékeztető kalligráfiaként vagy akár a sűrű bozóthálózatként is értelmezhetjük.
A vörös nem csak aatoth művészetében, hanem a képzőművészetek történetében is meghatározó jelentőséggel bír, egészen a legelső ismert barlangrajzoktól a kortárs művészetig minden korszakban kiemelt fontosságú volt. Megkülönböztetett szerepét az is jelzi, hogy egyes nyelveken a vörös szó magát a színt jelenti. Továbbá ez az a szín, amihez a legtöbb szimbolikus jelentés kapcsolódik: a vér színeként az élettel és erőszakkal is asszociálható, de kontextustól függően felidézheti az isteni mellett a sátánit is, illetve a szeretet és vágyakozás ugyanúgy kapcsolható hozzá, mint a harag és a hatalom. Olyan drámai konnotációk és zsigeri hatások, ami alól egyszerűen nem tudjuk magunkat kivonni. A következőkben bemutatott három példával a szín történetének egy-egy érdekes aspektusát szeretnénk felidézni.
Első képünk a 15. századi Németalföldről való: Jan van Eyck megindító festménye, ahol a képteret egyértelműen Mária hosszú, plasztikusan megfestett piros ruhája uralja, amibe a középkori műalkotásokon előszeretettel „öltöztették be” a szenteket, Krisztus mártíromságára és ezzel összefüggésben a megváltásra is utalva. Az első pillantásra meghitt, hétköznapi jelenetet a különleges tér- és fényhatások mellett a rejtett utalások – például a gyermek Jézus kezében tartott gyümölcs, ami a Bűnbeesésre utal, illetve az Utolsó ítélet konnotációját magában hordozó oroszlánokkal díszített trónus – egyértelműen a spiritualitás szférájába emelik. Érdekes azonban, hogy Itáliában ebben az időben Máriát, illetve a szenteket már inkább kék színű öltözetekben festették meg. E mögött az a gondolat áll, hogy e különleges személyek ábrázolásakor a legdrágábban előállítható színt kellett használni, így váltotta fel az itáliai Mária-ábrázolásokon a vöröset az ultramarin kék, míg a Németalföldön még töretlen volt a szimbolikus tartalmakban bővelkedő vörös dominanciája.
A kék és piros színek között a színházak és operák belső terei kapcsán éppen ellentétes fejlődés figyelhető meg, ugyanis a 18. század folyamán még általánosan kék árnyalatú színházi függönyöket hamar felváltotta a ma is emblematikus vörös anyagok használata. Úgy tartották ugyanis, hogy a fejlődő világítástechnika a színészeket vörös környezetben tudja a legszebben bemutatni, így előbb a színpadi függönyt cserélték le, mígnem az egész enteriőrben a piros lett az egyeduralkodó. Ez a szín határozza meg Henri de Toulouse-Lautrec jellegzetes alkotásait, amelyekkel a belle époque mindig nyüzsgő színházainak világába kalauzol minket. Toulouse-Lautrec, aki a századfordulós Párizs éjszakai életének is lelkes résztvevője és megörökítője volt, egy másik kedvelt témája, a bordélyházak megfestésekor is előszeretettel alkalmazta a szenvedély tradicionális színét, a vörös izzó árnyalatait.
Utolsó alkotásunk Josef Albers Tisztelet a négyzetnek (Homage to the Square) című, több száz olajképet magában foglaló sorozatának egy darabja. A művészt, aki a legendás Bauhaus diákja, majd nagyhatású tanára lett, a geometrikus absztrakció egyik legfontosabb képviselőjeként tartjuk számon. Lenyűgözte az a végtelen lehetőség, ahogyan a háromdimenzió illúziója létrehozható a festményekben, csupán színek és a közöttük lévő térbeli kapcsolatok által, a figurativitást teljesen kiiktatva. Meglepő, hogy az alapvetően egy kompozíciós sémára épülő műcsoport – minden képen három vagy négy négyzet látható, amelyek a közép felé egyre kisebbednek és a képtér alsó feléhez gravitálnak – darabjai csupán egy-egy szín megváltoztatásával mennyire különböznek egymástól, milyen eltérő hatásokat és optikai illúziókat keltenek fel. A fenti festményén a színelméleti írásairól is híres Albers csakis a piros különböző árnyalatait használva, a négyzet mellett a vörös szín előtt is lerója tiszteletét.
* aatoth franyo alkotásai elérhetőek a Várfok Galériában.