Bár nem hivatalos, hanem zártkörű volt a Grecsó Krisztián Vera című, Libri-közönségdíjas regényéből készült előadás kőszegi bemutatója, de – kis újságírói túlzással – amint ez megtörtént, azonnal elindulhatott az idei szabadtéri évad. Grisnik Petrával beszélgettünk a próbafolyamatról, az adaptáció kihívásairól, a szinte színháztörténeti premier különlegességéről, és mivel ez mind egybeesett a koronavírus-járvánnyal, a karantén alatt olvasott könyvekről is ejtettünk szót.
– Úgy fogalmaztál a premier előtt: „Majdnem bármi lehetséges, mert az ünnep a szívemben van.” Mi valósult meg ebből a bármiből, és hányan láthatták?
– A stábon kívül összesen három ember volt a nézőtéren: Grecsó Krisztián, akinek nagyon örültem, hogy eljött, Gergye Krisztián, aki bár kőszegi, de teljesen meglepetésvendégnek számított, illetve nagyon jólesett, hogy Básthy Béla, a város polgármestere is megnézte az előadást. Az első két sorban ült ez a rendkívül szűk körű közönség, és elképesztő érzés volt, hogy végre van, akivel kapcsolatba léphetek, de mivel többkamerás felvétel is készült, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne csak nekik játsszak.
Nagyon érdekes volt ezt átélni, de addigra már felvérteztem magam, hogy nem ezen múlik, és ha mi úgy döntünk ez a premier, akkor ez a premier. Iszonyú vicces állat a színész, erre kellett rájönnöm: az előző estét, a tulajdonképpeni főpróbát szétizgultam, és elkövettem az összes olyan hibát, amit el kell követni, a bemutatón pedig minden klappolt. Ezt az élményt biztosan nem fogom elfelejteni addig, amíg élek. Persze, sokkal jobb, ha ismerős és vadidegen, egymásra és a színpadra figyelő emberek ülnek a teltházas nézőtéren, de azt is
csodálatos volt felfedezni, hogy a színháznak tényleg semmi nem áll útjába.
– Azt mondod, felvértezted magad. Mennyi idő alatt, és hogyan lehet ezt tudatosan csinálni, felkészülni valami olyanra, ami egy teljesen ismeretlen helyzet?
– Decemberben kaptam a kőszegi felkérést, hogy csináljam meg a Verát. Akkor neki is álltam a szövegkönyvnek, januárban pedig kitűztük a bemutatót. Márciusban kitört a járvány, és én azt gondoltam, ezt el lehet felejteni, mert ki tudja, meddig tart ez az állapot. De gyakorlatilag a korlátozások bejelentésének másnapján felhívott Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója, hogy ez az előadás lesz, mert csak én kellek hozzá és Pali (Göttinger Pál, Petra férje, az előadás rendezője – a szerk.), minden mást kitalálunk, ami iszonyú lelkesítően hatott.
Tudtam, hogy olyan állapotba kell hozni az előadást, hogy ha feloldják a korlátozásokat, bármikor, akár azonnal lehessen játszani. Észnél tartott, hogy dolgozni kellett a példányon, voltak határidők; bár az közben és utólag is teljesen szürreális érzés, hogy itthon ülsz a karanténban, és díszletmegbeszélést tartotok Zoomon, mintha minden teljesen normális lenne.
– Nem is volt mélypont a próbaidőszak alatt?
– De, mielőtt elutaztunk Kőszegre. Akkor azt éreztem, nem tudom megcsinálni, képtelen vagyok rá, kevés vagyok egy monodrámához, pláne ilyen körülmények között. Aztán jól kibőgtem magam, és azt a vigasztaló gondolatot találtam ki magamnak, hogy ezzel én bevonulok a színháztörténetbe. Kőszegre már ezen túljutottam, ott lenni meg mindig jó. Ott olyan, mintha egy burokban lenne az ember, most ráadásul kicsit olyan volt, mint régen, a főiskolán, hogy csak az előadással foglalkozhattam, nem volt semmi külső inger, ami elvonhatta volna a figyelmem. Nem kellett rohanni próbára, másik előadásra, ügyeket intézni, és így csak a Verára koncentrálhattam. Furcsa ezt mondani, de valójában olyan volt, mint egy kegyelmi állapot.
– A monodráma irgalmatlanul nehéz műfaj. Te is beszéltél arról, hogy tartottál tőle.
– Bennem nem volt olyan vágy, hogy egyedül, monodrámával álljak ki a színpadra – talán majd egyszer, valamikor, amikor már tapasztalt színész leszek –, de
visszautasíthatatlan volt az ajánlat.
Ha azzal hívnak fel, hogy figyelj, olvastam a regényt, és végig te jártál a fejemben, egyszerűen nem lehet nemet mondani. És Kőszegről Gelencsér Ildikó ezzel hívott fel. Ha mögéd teszik egy intézmény infrastruktúráját, azt egyszerűen nem lehet visszautasítani. Ez a „csomag” egy nagy terhet vett le rólam, és az dolgozott bennem, hogy megháláljam ezt a bizalmat.
Azt hiszen, óriási önbizalom kell a monodrámához, ami nekem nincs. Iszonyú sokat rágódtam azon, hogy vajon ki akar engem hallgatni 75 percig, de aztán megnyugtattam magam azzal, hogy a regény maga csodálatos. Engem nagyon mélyen megérintett, és láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A Vera népszerűsége, a Libri-közönségdíj tulajdonképpen erőt adott.
– Pedig azt képzelném, hogy pont ez, a népszerűség, a díj, Grecsó Krisztián masszív rajongótábora, meg az, hogy az olvasóknak van egy saját Vera-képe, plusz hátizsákot vagy felelősséget tesz rád.
– Elsőre persze, hogy ijesztő gondolat volt, amikor pedig kiderült a közönségdíj, azt éreztem, hogy itt most rocksztárnak kell lenni… Közben viszont az is bennem volt és van, hogy mennyire izgalmas lesz olyan nézőkkel találkozni, akiknek van egy előzetes háttértudása, mert olvasták a regényt. Ha meghallanak egy mondatot, elmosolyodnak, és pontosan tudják, mi maradt ki. Erről egyébként Grecsó Krisztiánnal is volt egy beszélgetésünk. Teljesen szabadkezet adott, de a premierbulin elárulta, hogy amikor olvasta a példányt, nem értette, hogy egy bizonyos jelenetet miért hagytam ki, és a határán volt annak, hogy ezért szóljon. Az előadást látva viszont összeállt neki a kép.
Az igazi Vera a könyvben van, de rettenetesen várom, hogy jöjjenek a felháborodott, bizonyos mondatokat vagy történetszálakat számonkérő nézők az előadás után, és erről beszélgessünk, vagy akár vitatkozzunk! Bevállalom, hogy a nézők azt mondják, ők nem így képzelték, és a könyv jobb. (Nevet.) Arra is kíváncsi lennék, milyen középiskolásoknak játszani, nekik mit jelentenek például a generációkra visszamenő traumák.
– A Vera egy nagyon személyes történet. Hogyan kell elmesélni?
– A felnőtteket nem lehet elégszer visszatoszogatni oda, hogy egy gyerek szemével lássák az életet. Az egy nagyon egészséges és egészen más szempontrendszer, élményanyag. Azt nem tudom, hogyan kell, azt tudom csak, hogy távolságtartással nem lehet elmesélni. Megkerestem, mi az, ami a regényben konkrétan leírva megjelenik Vera személyiségéből, és azt mixeltem össze a magaméval. Én nem tudok nem én lenni, az infantilizmus sem áll tőlem távol, és valahogy időről időre megtalálnak 8-12 éves kislány karakterek, ami azért érdekes, mert nekem az nem volt egy kellemes időszak. De az öreg élettől vissza-visszakapom a lehetőséget, hogy ott legyek, és átírjak bizonyos dolgokat. Ez pedig nagyon jó, olyan, mint egy elégtétel.
– Vannak színészek, akik maguk állítják össze az önálló estjüket versekből, naplókból, más prózákból szerkesztve, mások pedig egy már létező darabbal állnak színpadra. A Vera valahol a kettő között van, mert egy regény adaptációja, amit te készítettél. Tudjuk, hogy egyszerűen lehetetlen minden szálat kibontani a színpadon, pláne 75 percben. Mi érdekelt téged? Miről szól ez a Vera?
– Abban biztos voltam, hogy két fő szál lehet csak a néző fókusza és a sűrítések érthetősége miatt. Így
két téma maradt: az örökbefogadás és az ehhez kapcsolódó nyomozás,
illetve az első szerelem.
Ezek egyszerre és valahogy rossz időben történnek: az örökbefogadás túl későn, az első szerelem túl hamar. A korszakfestés kimaradt, nem szerettem volna úgy tenni, mintha bármi közöm lenne ahhoz az időszakhoz: a regény 1980-81-ben játszódik, én ’86-ban születtem. A 80-as évekre annyi utalás van csak, hogy csörög a telefon, illetve az, hogy az úttörőcsapatba érkezett egy új pajtás, alapvetően azért, mert imádom azt a jelenetet. Látom magam előtt a láncdohányos iskolatitkárt, a recsegő, fölboruló mikrofont, a harsogva éneklő gyerekeket – aki valaha volt életében általános iskolai tanévnyitón, pontosan tudja, miről van szó. És a helyszín, Szeged sincs benne a szövegben – a látványban viszont megjelenik –, mert egy univerzálisabb történetet szerettem volna, és alapvetően az emberek érdekeltek. Azt is tudtam, hogy kell a humor, mert ez egy tömény sztori.
Szeretek szövegekkel bíbelődni, és nagyon nehezen válok meg mondatoktól, úgyhogy az első példány 170 oldal volt. Ebből kellett nyesni addig, amíg eljutottam a majdnem végleges, körülbelül negyvenoldalas változatig. Ezt a verziót felmondtam, és a felvételt meghallgattam körülbelül háromezer-kétszázszor. Magától kipotyogott egy csomó minden, amit olvasva nem, csak hallva lehetett érzékelni, hogy fölösleges, mert például megismétel valamit. Ebből húzott még Pali, mert akkorra már nekem csak vakfoltjaim voltak. A főpróbahéten, amikor beállt az előadás ritmusa, még kiesett körülbelül tíz mondat, így a végső szövegkönyv 35 oldal lett, aminek minden szava – talán négy kivétellel – mind Grecsó Krisztiáné.
– A próbafolyamat elejét és legvégét már említetted. De közte mi volt, akkor hogyan próbáltatok?
– Eleve úgy jött a felkérés, hogy Pali legyen a rendező, aminek én azért is örültem, mert egy ilyen helyzetben, egy monodrámában olyan emberrel kell dolgozni, aki nagyon jól ismeri a színészt, tudja, hogy működik. Neki viszont sűrű programja volt – eredetileg, a járvány előtt –, ezért aztán csak úgy vállalta be a Vera rendezését, ha kizárólag helyszíni tíz napban lesz rá szükségem. Ezt persze megértettem, ugyanakkor meg is ijedtem. Egy monodráma egészen más munkamódszert igényel, olyat, amilyet én még eddig nem tapasztaltam. Minden nap foglalkoztam pár órát a szövegtanulással, mert itt
anélkül nem lehet elkezdeni dolgozni, hogy ne legyél birtokában a szövegnek,
de arra ügyeltünk, hogy amikor együtt dolgoztunk rajta, az meghatározott munkaórákban történjen. Kőszegen neki annyi dolga volt, hogy nézzen, és megmondja, hogy amit kitaláltam, kívülről is működik-e. Ez nem az a műfaj, amiben klasszikus négyórás próbákat lehet tartani: annyit próbáltunk, amennyit én igényeltem és kibírtam. Ezek mind-mind jólestek, és amiket előzetesen teherként éltem meg, hirtelen megnyugtató segítséggé váltak.
– A színház csapatjáték, vannak partnereid, akiknek a végszavaiból, gesztusaiból, energiáiból tudsz építkezni, itt viszont teljesen egyedül vagy a színpadon. Mi tud segíteni, mihez tudsz kapcsolódni a díszleten kívül?
– Bár végig Vera mesél, de nem csupán ő jelenik meg, hanem vannak különböző karakterek, akik más-más hangon beszélnek. Beléjük például lehet kapaszkodni, mert számomra ők olyanok, mintha ott lennének a színpadon: én Vera vagyok, ők pedig jönnek-mennek a történetben.
Emiatt is nagyon stabilan kellett tudni a szöveget, mire Kőszegre értünk, meg azért is, mert ebben a próbafolyamatban nem volt jelzésdíszlet, és tényleg csak a legvégén történt meg, hogy kialakultak azok a fix pontok, amikhez mozdulatokat vagy mozgásokat tudok kötni. Volt egy színpadkép-ötletem, ami egy felnyitható tetejű, eldönthető, ide-oda tolható vas íróasztalt jelentett. Álomszerű volt, hogy a díszlettervező, Trifusz Péter pontosan tudta, mire gondolok, de hozzátette, hogy a vas erre nem a legjobb, mert nehéz. Kutatott, szerzett egyet fából, azt szétszedte alkotóelemeire, és mire Kőszegre értem, úgy rakta össze, hogy az mindent tudott, amit én szerettem volna. És a szegedi városkép sem csak háttér maradt, hanem a térelemek életre keltek. Ezekbe lehet kapaszkodni. Meg abba is, hogy a közönség ott ül a nézőtéren, és nekik játszom.
A csapat pedig itt is megvolt: Pali, az asszisztensünk, Skrabán Judit, a kőszegi stáb; de azt gondoltam, hogy a végén ez valami nagyon misztikus dolog lesz. Az első főpróba előtt nagyon koncentráltam az öltözőben, mindent aprólékosan átnéztem, rendet raktam az asztalomon – és a végeredmény katasztrófa lett, mert hülyére szorongtam magam. Aztán rájöttem arra, hogy nem csinálhatom máshogy, mint egyébként. Van, hogy bedugom a fülhallgatót a fülembe, zenét hallgatok, ugrálok, táncolok, és amikor hív az ügyelő, egyszerűen csak odamegyek, belépek a színpadra. És van olyan, ami előtt tényleg nyugodtnak kell lenni, de az a legjobb, ha ez kialakul magától. Rábízom magam az aktuális állapotra, nem lehet előre kitalálni, hogy mi fog működni, mert minden előadás előtt más tesz jót az embernek, nincs recept. Hagyom, hogy az a valami ott, akkor, jelen időben megtörténjen. És abba is lehet kapaszkodni, hogy nem várok el magamtól egy mérhető teljesítményt, így pedig valódi játékká alakul az előadás.
– Feloldották a veszélyhelyzetet és a korlátozásokat, és már nemcsak a szabadtéri színházakban lehet játszani. Így már nem is fogsz 7 óra 7-től olvasni? (A karantén alatt Petra a saját Facebook-oldalán minden este 7 óra 7-kor részletet olvasott egy-egy ismert vagy kevésbé ismert irodalmi műből. – a szerk.)
– De, fogok. A magam örömére kezdtem el, és amíg van kedvem, meg amíg kedves emberek emlékeztetnek rá vagy ajánlanak könyveket, addig nagyon szívesen. Több táborra szakadt ebben is a szakma és a közönség, hogy ez kell-e vagy sem. Én ebben teljesen pacifista vagyok, virágozzék minden virág, mindenki csinálja azt, ami neki jólesik. Akár civilek is. És ha valakit ez boldoggá tesz, hát csinálja, elfér az interneten, mert az internet tulajdonképp erre való.
