Azt mondják, egy színész akkor igazán jó, ha bármit és bárkit képes eljátszani a színpadon. És ezt el is hisszük neki. Nekem is ilyen érzésem volt Hevesi Lászlóval kapcsolatban, amikor nem is olyan régen, akrobatákat megszégyenítő módon ugrált a póznákon a Vas utcában egy szerep kedvéért. Hogy kit alakított és miért fontos számára ez a szerep, arról ő maga mesélt. Tavaly végzett a Színművészeti Egyetemen, Börcsök Enikő és Zsótér Sándor keze alatt, azóta pedig a Thália Színház tagja. Az #ÉnÉsAHősöm sorozatban mesélt nekünk a kezdetekről és legfontosabb szerepéről.
– Hogyan indult a pályád? Egyértelmű volt, hogy színész leszel?
– Még végzős gimnazistaként sem döntöttem el a kérdést, hogy mivel szeretnék komolyan, hivatásszerűen foglalkozni. Presszionálva éreztem magam, hogy egy életreszóló döntést kell meghoznom. Utólag már nem tudom, hogy valóban a környezetem gyakorolt rám nyomást, vagy csak én kerítettem neki akkora jelentőséget. Erős elhivatottságot éreztem a színészet iránt, de lelkesültem a természettudományokért, a képzőművészetekért, a zenéért és a néprajzért is. Ez a lelkesedés mostanra sem hagyott alább, csupán szabadidős tevékenységgé formálódott.
– Végül mégis elmentél a színművészetis felvételire.
– Utólag nézve dermesztő és rendkívül szórakoztató is volt egyszerre. Akkor inkább csak dermesztő. Valami olyan találkozást jelentett számomra, aminek hatására egyértelműen eldőlt, színész akarok lenni, olyan mesterek keze alatt, mint Börcsök Enikő és Zsótér Sándor. A szórakoztató része utólag pedig az, hogy mennyire balga voltam. Miután citerán eljátszottam egy dalt, Zsótér Sándor megkért, mondjak valamit, amit szeretnék.
„Magamról?” – kérdeztem. „Nem, az anyagából, amit hozott” – mondta. Annyira kizökkentett a felismerés, hogy mennyire balga vagyok, hogy hirtelen azt se tudtam, miket vittem a felvételire. Rövid gondolkodási idő után megkérdeztem, belenézhetek-e a repertoár listámba. Erről beszélek, amikor azt mondom, még nem volt eldöntött ez a kérdés bennem.
– A későbbiekben viszont megálltad a helyedet. Mi volt a legemlékezetesebb az egyetemi évek alatt?
– Ötödévben, a szakdolgozati projektem keretein belül színre vittük Oskar Panizza általam adaptált drámáját, a Baszzsinatot (eredeti címe: Das Liebeskonzil). A magunk között csak szeánsznak nevezett kísérlet célja az volt, hogy a fordított szöveget kipróbáljuk abban a környezetben, ahova eredetileg szánták, vagyis a színpadon. Örömünnep volt, egyszeri és megismételhetetlen.
– Melyik az a szerep, karakter, amely eddig a leginkább meghatározta az életedet?
– Utolsó közös feladataink között volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen az osztályunkkal A velencei kalmár bemutatása, melyet Zsótér Sándor rendezett. Hosszas elemzés után, összesen hat nap alatt állítottuk színpadra. Szerettem volna megmutatni, mennyire ambivalens Shylock szerepe. Ő nem egy klasszikus értelemben vett hős. Még csak azt sem lehet mondani róla, hogy főszereplő. A velencei kalmárban ugyanis Antonioé a főszerep, a jelenetek számát tekintve pedig Portia van a legtöbbet színpadon. Nekem mégis szerteágazóan sok dolog kapcsolódik Shylock szerepéhez.
– A személyiségedet mennyiben formálta ez a karakter?
– Sokkal bonyolultabban működöm, mint amennyire be merem vallani magamnak. Szeretek titkolózni magam előtt és kontroll alatt tartani magamat. De színpadon képes vagyok a kontrollvesztésre, olyankor a nézők azt a szerephez kötik, nem hozzám. Szakmailag rájöttem, hogy a kényelmetlen helyzetek mennyire inspirálóak számomra a színpadon.
A kényelmetlen helyzet alatt a váratlan szituációkat értem, valamint azokat a dolgokat, amelyeket az életben nem feltétlenül csinálnék úgy, mint a színpadon. Az előadásban elegendő tér volt arra, hogy gazdagon játszhassak a szereppel, ezért előadásról előadásra kipróbáltam egészen más színeket a szerepen belül.
– Mi az a közös pont, ami benned és a megformált hősben is megvan?
– Mindketten szenvedélyes emberek vagyunk, egyenlő arányban jó és rossz tulajdonságokkal. Hogy mikor hatalmasodik el felettünk valamelyik tulajdonságunk, nem tudhatjuk előre.