Bartókot hallgatni viharban. Lassan gördülök végig a kertvárosi utcán, körülöttem forog és kavarog a világ, felhők rohannak, lengenek az ezüstfenyők, nagy diófák hajladoznak, nyírfák egyhelyben forognak, zöldezüst nyárfalevelek őrjöngenek, de nincs susogás, nincs zúgás-recsegés, csak a Divertimento első tétele zeng a minden atomjával vibráló térben.
Nyitott szemmel autózom tovább, de nem vagyok itt, a szél szeszélyes ritmusára, a zene robogó ritmusára rángok és lebegek, minden hang, minden euforikus őrjöngő rándulás azt ígéri, hogy a forgásban, a szaggatásban, a vágtázásban és a ringatásban, hajlásban és nyilallásban, a remegésben és robogásban, vágyakozásban, változásban mégis rend van, nagyobb rend, mint amit gyarlóságunk felér, és ahogy megállok a házunk előtt, és pilinkélni kezd a szélvédőre a fagyalbokor apró fehér virága, meglátom raja a sodrással is szembeszálló, vadul kapaszkodó méheket, és végre engedek, átengedem magam az üvegbura alatti szélnek, ragadjon, röptessen, verjen le, támasszon fel ismét – már övé vagyok.
Ma temetésre megyek, régi kedves barátnőnket búcsúztatjuk. Az ember soha nem bírja elhinni, hogy valakit nem lát többé: hiszen átjár az álmokon, távolról látni véljük az utcán, és reménykedünk benne, hogy valamiképpen, valahol, az időtlenségben, mégis viszontlátjuk. Elképzelem a lakását, kedves tárgyait: nemsokára minden megváltozik. Az ember elmúlik vagy elmegy: kedves, belakott terei megváltoznak vagy másik térre váltanak. Mások lesznek a szagok, az aura, az akusztika. Evilági tereink közt van átjárás, de vajon mi sodor át a másvilági térbe? Már bejöttem a házba, már a második tétel gyász-zenéjét hallgatom, a szél még mindig cibálja a fákat, de a tintakék felhők mögül már néha elővillog a nap. Változik velünk a fény, ahogy az idő telik. De mi történik azokkal, akik kiestek a mi időnkből?
Hallom, olvasom, hogy a MÁV-zenekar is búcsúzik a sok-sok évtizede használt Múzeum utcai próbatermétől. Átbillen valami, az egyik tér a másik térbe, el kell gyászolni ezt is, a falakba ivódott emlékeket, át kell vinni a közösséget, és persze a muzsikát a túlsó partra, máshová, más vibrálású és más csendű térbe, terekbe. Ebben a karantén-évben amúgy is sok volt a megpróbáltatás, és még nincs vége – de legalább megvalósulhat már egy-két kisebb vagy zártkörű koncert, és a szabad ég alatt július 3-án a Millenárison lesz egy zenei ismeretterjesztő piknik.
Nagyon várjuk már mindannyian a régi életünk visszatértét.
Elképzelem, ahogy a gyermekek a szüleikkel együtt hallgatják az ég alatt a zenét, és ismét arra gondolok, milyen nagy a mi felelősségünk abban, hogy átadjuk nekik, amit a zenei és a beszélt nyelv sokszínűségéről, a ritmus változatosságáról, a művészi kódok sokféleségéről tudunk, hogy ne ragadjanak le a legegyszerűbbnél, a legigénytelenebbnél, a pusztán élvezetet, múló mulatságot nyújtó nyálzenéknél és versikéknél. A csiszolástól az elme élesebb, a szív fényesebb lesz, és még a vértezetnek is jót tesz, amellyel a világ viharai ellen védekezünk. Ezt abból is tudom, hogy tegnap elővettem a kamaszkori naplómat, és meglepve láttam, hogy a versek mellett milyen vad vágyakozással, milyen elképesztő elszánással kapaszkodtam a zenébe azokban az időkben, amikor a legnagyobb szükségem volt erőre, támogatásra. Kuckóba bújva fülhallgatóval, rádióval este az ágyban, kóruspróbán, vagy utcán dudorászva:
otthon voltam a muzsikában.
A családban nincs zenész, de mindenki így burkolózik nálunk a hangokba, és az életemet változtatta meg, hogy annak idején, és éppen idejében, elvittek a kolozsvári zeneóvodába. A kis óvári teremben tanult dalokat ma is tudom, és aki ismeri az 1976-ban megjelent Pimpimpáré című gyűjteményt a Vermesy Péter megzenésítette Szilágyi Domokos versekkel, az biztosan egyetért velem, hogy Weöres Sándor óta nem akadt, akinek olyan sokat köszönhetnek a magyar gyerekek, akik már a nyelv dallamától, a puszta versritmustól is felélénkülnek, és a magyar beszéd zenéjében megsejtetik már a magyar zene beszédét. Cikkek születtek azóta arról, hogy milyen ritmus-trükkjei, milyen változatos dallama van ezeknek a játékos, sokszor halandzsás, de a nyelv lelkét mindig tisztán hordozó Szilágyi-szövegeknek. Nélküle, és Weöres nélkül nem lettem volna költő, és valószínűleg a zene sem izgatna annyira.
Mindenkinek hálás vagyok, aki tanítva segít élni.
Én is búcsúzom ettől a blogtól, köszönöm a bizalmat és a türelmet – bizony féltem eleinte, hogy én, a képzetlen, mit mondhatnék a profiknak, vagy akár a nálam vájtfülűbb zenekedvelőknek, de megnyugodtam lassan, mert figyeltek rám, és mert nagyon jól esett, hogy a zene és a zenekar közelében lehettem. Most, hogy már csendben ülök itt, és az erkélyről hallgatom a szélkavarta lombok suhogását, meg a nyugtalanul mozgolódó madarak makacs hangicsálását, tétova kísérletezgetéseit, és lélekben készülök a kettős búcsúra, mindennél erősebben érzem, hogy rá kell bíznom magam arra a nagyobb rendre. Félelem nélkül, mint a fehér virágokba kapaszkodó méhek, akik a maguk kis zümmögésével járulnak hozzá a szél zúgásához, és addig teszik a dolgukat, amíg a szárnyuk szembe bír szállni a széllel. Aláhullni a virágokkal együtt – talán nem is olyan szomorú vég, mint hittem.
