1990-et írtunk. Magyarországi viszonylatban elcsalhatatlan úttörő karmesterünk Klembala Géza, és „régi zenekara”, ahogy felkonferálták időnként a kórust, amely ekkorra a Táncsics Mihály Gimnázium reneszánsz együtteséből kiindulva (Ki Mit Tud döntős csapat!), Cantus Corvinusként már túl volt élete delén, európai turnékon, kb. az összes Bach-kantátán és minden egyéb kórusművön, amely 1750 előtt íródott – indítja visszaemlékezést Bárány Péter, aki a kezdetekről és a 30 éve alakult Purcell Kórushoz fűződő kapcsolatáról is beszélt.
Kolonits Klárit kísértem gitáron és vörösboron (Dowland rulz’ for ever), majd mikor egyszer csak elég embert terített le az altból az influenza ahhoz, hogy kínos legyen, vállat vontam és felmentem a basszusból két kottasornyival feljebb. Mégis jobb, ha van ott valaki, mint ha nincs, ugye. Avagy ez volt a vég kezdete. Aztán megérkezett Gyuri (akiről fogalmam nem volt, kicsoda) és „kiszervezett” párunkat, készülő friss produkciójába.
Bárány Péter
A régi zenei előadói gyakorlattal Klembala Géza vezetésével a Cantus Corvinus énekegyüttesben került közelebbi kapcsolatba a 90-es évek elején. Alapító tagja az elsősorban XIV-XVI századi egyházi műveket megszólaltó hattagú Voces Aequales férfi-énekegyüttesnek, mellyel Európa-szerte nagysikerű szerepléseket és 5 különleges lemezfelvételt tudhat maga mögött.
1996-ban végzett a budapesti Weiner Leó Konzervatórium ének szakán, Lax Éva növendékeként. Mesterkurzusokon vett részt Hamari Júlia, Michael Chance, Nicholas Clapton, John Toll irányítása alatt.
Repertoárja elsősorban a barokk oratóriumirodalom, Händel és Bach súlyponttal, de sikerrel szerepelt modern zenei produkciókban, mint pl. P. M. Davies Resurrection című operája, vagy Vajda Gergely Óriáscsecsemő c. műve. Színpadi debütje 2001-ben Händel Orlandójának címszerepe a Budapesti Kamaraopera társulatával. Ugyanebben az évben harmadik díjat nyert a spanyolországi Irúnban megrendezett VI. Luis Mariano énekversenyen.
2009-2013 között sorozatban játszotta Arsamene (Händel: Serse) szerepét az Operaházban. 2011-ben nagy sikerű Denevér produkcióban (rendező Némedi Csaba) vett részt a Kirchstetten-i Kastélyfesztiválon, mint Orlofsky gróf. Szólistaként Franciaországban, Angliában, ill. Belgiumban adott koncertkörutakat, Vásáry Tamás, Vashegyi György és Barthold Kuijken vezényletével.
Számos lemezfelvételen működött közre, állandó szereplője Vashegyi György francia ill. német barokk egyházi műveket megszólaltató CD sorozatának.
Eddigi karmester partnerei többek között Bali János, Dinyés Soma, Hollerung Gábor, Barthold Kuijken, Hooman Khalatbari, Németh Pál, Philip Pickett, Rácz Márton, Helmuth Rilling, Andreas Stoehr, Vashegyi György, Vásáry Tamás, Howard Williams.
2015-től – 14 év németországi tartózkodás után – újra itthon él.
Nagyjából 20 évesek voltunk mind. Az az időszak, melyben ha megkértél karmesterként egy első hegedűst, hogy próbáljuk ki, milyen „egyenes” hangon játszani, akkor megmutatott egy gyönyörű messa di vocét a hangszeren, hogy erre gondolsz-e, boldogan bólogattál, hogy IGEN; majd határozottan leszögezte, hogy na ezt: NEM. Innen szép nyerni. Álltunk a ZAK színpadon, Gyuri fantasztikusan tiszta kézírásával rótt (hegedűk bevonásozva, számozott basszus kidolgozva) partitúránkat lobogtatva, ő lendületesen hadonászott, mi ordítottunk, hogy „banish sorrow, banish care” (én a basszusban, ugye) és szerintem akkor, ott megnyertünk valamit.
Biztos, hogy 30 év alatt aztán becsúszott néhány döntetlen is; hiszen Gyuri olyan úton töri a követ állhatatosan, amelyen itthon nem volt szokás járni. Ő meg, mit szépítsük, aszfaltozott sztrádát épített az őserdőben. Illetve, többes számban építettünk, de azért ő a főépítésvezető. A magyarországi, vagy világbemutatók mellett jócskán kivettük részünk a zeneirodalom nagyvadjainak roncsoló lövésekkel való leterítéséből, ahogy egy korai lelkes kritika megfogalmazta és ez szerintem így van jól. Ha nincs miről beszélni, mert nem érdemes, az baj. Egyet érteni nem feltétlenül kell, a sokszínűség felmutatása viszont hallatlanul fontos és azt hiszem, ezt a sokszínűséget próbáljuk 30 éve körbe festeni, a saját kis ecseteinkkel.
A régizenei (de inkább: korhű hangszeres) mozgalom másutt (a hanyatló nyugatra gondolok) már betagozódott része a zenei társadalomnak, Richard Strausst hallgatni bélhúrokon egy reveláció és ráadásul életre kelt hagyomány; ne felejtsük, Wagner a frissiben feltalált Böhm-fuvolát Schreckenspfeife-nak (rémsíp) titulálta és életében nem is engedte Bayreuthba. Nálunk talán kicsit hosszabb még ez az út és a kátyúk is újratermelődnek a téli viharokban, de mi továbbra is szeretjük rakosgatni a köveket a horizont felé, ahogy 30 éve elkezdődött a ZAK nagytermében.
