Somogyváry Ákos bár nem sakkozik olyan jól, mint felmenője, számos területen van hasonlóság a pályájukban. Mindketten zenészek, karmesterek és egyaránt közük van a Himnuszhoz. Erkel Ferenc megírta, szépunokája pedig úgy érzi, ápolnia kell ezt az örökséget. Többek között hozzá köthető a Papageno.hu-n futó Himnusz-történetek sorozat is. Mi az, ami meghatározza életét Erkelen túl és innen, ezekről beszélgettünk.
– Az első kérdés, ami mindenkinek eszébe juthat önnel kapcsolatban az, hogy egy zeneművésznél mennyire inspiráló és mennyire teher, ha történetesen Erkel Ferenc szépunokája?
– Eleinte ez nem volt tudatos, nem is foglalkoztam vele, aztán egyszer csak eljött egy pont, egy életkor, amikor szembejött velem a felismerés. Az az érzés, hogy nekem ezzel dolgom van, az én életemben ez az örökség megkerülhetetlen. A művészi pályámon, karvezetőként, zenészként nem teher, nem bénító erő, sok dologgal foglalkozom, amiben inkább inspiráció. Ugyanakkor a történészi énemet nem hagyta nyugodni Erkel munkássága, különösen a Himnusz.
– Nyilván önnek mást is jelent, amikor hallja a Himnuszt, például a világversenyeken.
– Igen, természetesen. Ugyanakkor a nemzetközi sportrendezvények a maguk módján kihívás elé is állítanak ilyenkor. 2016-ban épp a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kérésére és velük együttműködve készült el az a 90 másodperces verzió, amit azóta is hallhatunk, ha magyar sportoló áll a dobogó legmagasabb fokán. Ez sokkal közelebb áll ahhoz az eredetihez, amit Erkel megálmodott, mind tempóját, mind a magyaros-verbunkos jellegét tekintve. Amit korábban ismertünk, az Dohnányi Ernő átdolgozása, ami ugyan képvisel értéket, de én magam jobban örülök, hogy visszatértünk az eredeti változathoz.
Az emberektől kapott visszajelzések is egyértelműen ezt erősítik meg. Azóta született, 2020-ban – a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával és a Magyar Állami Operaház Kórusával – bemutatott legújabb felvétel a Pesti Vigadóban; egyébként ez volt az indító impulzusa a Papageno sorozatnak.
– Azonban Erkel életműve nem csak a Himnuszból áll…
– Ez így van, és éppen ezért érzem, hogy a kevéssé ismert műveket is meg kell mutatnunk. Például kevesebben ismerik, de a Bánk bán és a Hunyadi László mellett az István király Erkel harmadik világszínvonalú operája. Nemrégiben lemezre is vettük a Naxos számára a MÁV Szimfonikus Zenekarral és az István Király Kórussal, melynek karigazgatója vagyok. Hasonlóan lemezfelvételek készültek Erkel kórusműveiből, amelyből az egyiket az International Classical Music Awards (ICMA) a 2012- es év legjobb tíz felvétele közé választotta. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával is állandó az együttműködés, a Himnusz-történetek sorozatban ők közreműködnek.
– Más zeneszerzők munkásságában is előszeretettel foglalkozik olyan művekkel, amelyek kevésbé vannak a köztudatban?
– Mindig izgalmas felfedezni új alkotásokat, erre példa Saint-Saëns Karácsonyi oratóriuma, amit saját együttesemmel, a Caritas Collectio Kamarazenekarral és a Ciszterci Szent Alberik Kórusal mutattunk be. Azonban ez nem szükségszerű, hiszen folyamatosan műsoron tartunk népszerű műveket, mindenféle zenei korszakból és ezekkel rendszeren járjuk az országot is. Ilyenkor persze mindig színesítjük a programunkat, és igyekszünk ritkaságokat is bemutatni.
Saját együtteseim kívül egyébként mintegy 60 kórussal, számos zenekarral és megszámlálhatatlan hangszeres szólistával dolgoztam együtt a 33 év alatt. A tíz lemezfelvételemből kettő például New Yorkban jelent meg. A García Requiem pedig világelső digitális felvétel volt nemzetközi koprodukcióban, ezt II. János Pál pápa emlékére adtuk ki. Emellett fontos megemlíteni, hogy a Magyar Kórusok és Zenekarok Választmányának elnöke vagyok, az utóbbi nyolc évben – az Erkel Ferenc Társaság elnökeként – pedig rengeteget tettem Gyula – Erkel szülővárosának – zenei életéért, amit most, márciusban „Gyula Város Kultúrájáért”-díjjal ismertek el. Az pedig csak hab a tortán, hogy olyan ínyencségekben is feladatot vállalhatok, mint a 2010-ben készült Finale című rövidfilm, amelynek karmestere voltam. A film egyébként több nemzetközi kisfilm fesztiváldíjat nyert azóta.
– Ha már a különlegességeket említi, most itt ülünk a Bláthy Ottó Titusz szakközépiskola egyik termében. Mikor jöttünk fel, megütötte a fülemet, hogy oktat gazdálkodást, menedzsmentet is a diákoknak.
– Bizony, ha tetszik, ha nem, ez a terület is épp úgy része a kulturális életünknek, mint maga a zene. Manager-szemlélet nélkül nehezen tudnánk életképesek maradni, folyamatosan fejlesztenünk kell magunkat, keresnünk kell új utakat, hogy az, amivel igazán szeretünk foglalkozni, a művészet, el is jusson azokhoz, akikhez szeretnénk. Ez sajnos manapság nem annyira egyszerű feladat.
– A kommunikáció is legalább ennyire fontos…
– Igen, ez így van, de itt is tudatosnak kell maradnunk és meg kell válogatnunk az eszközöket. Néha az az érzésem, hogy hiába fektetünk nagyobb hangsúlyt a kommunikációra, a végeredmény mégsem egyértelmű.
– A középiskolások, akiket tanít, mennyire vevők a klasszikus zenére? Hogyan tudja megfogni őket? Egyáltalán meg lehet?
– A kulcsszó a hitelesség. Először persze furcsállják a gyerekek és idegenkedve néznek, amikor épp egy népdalról vagy a barokk zenéről mesélek nekik, de egy idő után elkezdenek figyelni, később pedig egyre érdeklődőbb lesz a tekintetük. Szerintem azért, mert azt tapasztalják, hogy az, aki mesél, személyes viszonyban áll a zenével, az adott művel vagy épp zeneszerzővel, így autentikus élményként tapasztalják meg ők is az előadást. Egyszerűen csak őszintén, partnerként kell őket kezelni. Ha beülne ön is egy órára, minden bizonnyal meglepődne, milyen sok népdalt vagy művet fújnak kívülről ezek a srácok.
