1925. december 22-én született és 2017. augusztus 30-án hunyt el Makk Károly filmrendező, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Liliomfi, a Ház a sziklák alatt, a Szerelem vagy a Macskajáték.
Gyerekként került a film bűvöletébe, de mi mást is tehetett volna, hiszen édesapja mozigépész volt. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténet-filozófia-esztétika szakon kezdte, de már ekkor a filmgyárban dolgozott műtermi gyakornokként, majd Debrecenben folytatta, és innen tért vissza Ranódy László hívására a fővárosba, ahol először a Sarló Filmvállalatnál dolgozott, 1946-tól pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult. Egy évvel később ügyelőként közreműködött a Valahol Európában forgatásában, asszisztenskedett Gertler Viktornak, Máriássy Félixnek, 1951-től pedig a főiskola tanára lett.
Első önálló, egész estés filmje, a Cannes-t is megjárt Liliomfi, 1954-ben készült. A Szigligeti Ede színművéből készült könnyed szerelmes és színházi történetből olyan színészek pazar alakításait idézhetjük fel, mint Darvas Iván, Krencsey Marianne, Dajka Margit, Ruttkai Éva, Soós Imre vagy Garas Dezső remek karakterformálása. A Bara Margittal, Psota Irénnel és Görbe Jánossal forgatott 1958-as Ház a sziklák alatt egy sötét, görög tragédiákra emlékeztető, végzetszerű lélektani kamaradráma, amelyben a férfi nem tud szabadulni múltjától, lelki örökéségtől, a vélt vagy valós kötelességtől és a vágytól. A 60-as években készült filmjei közül a Megszállottak, az Elveszett paradicsom és az Utolsó előtti ember a legerősebbek, amelyekben a meghasonlott hősöket mutat be; olyanokat, akik a háború után, a tudatosan irányított és nagyon gyors társadalmi mobilizáció által kerültek más státuszba, és ezzel a státuszváltással küzdöttek.
A hatvanas évek újhulláma elkerülte, ugyanakkor a Szerelem (1971) és a Macskajáték (1972) – ahogy Gelencsér Gábor írja elemzésében a Jelenkorban 2017-ben megjelent nekrológban – „valójában a hatvanas évek modernizmusát folytatja és radikalizálja a költőiség fokozásával, a narráció határainak bomlasztásával, s ezáltal a szubjektív tudati folyamatok kifejezésének lehetőségével”. Miközben örök érvénnyel bíró emberi dráma, a Szerelem politikailag is fontos tett: az alapanyag, Déry Tibor önéletrajzi ihletésű elbeszélése, a Két asszony az 1956-os forradalom utáni megtorlásról, a bebörtönzésekről, a koncepciós perekről szól tabudöntő módon. A forgatókönyvet öt évig nem engedték megvalósítani. Darvas Lili és Törőcsik Mari, illetve Darvas Iván alakítása teszi felejthetetlenné a filmet. A Szerelem az 1971-es cannes-i filmfesztiválon elnyerte a zsűri díját, az OCOC díját, a két női főszereplő pedig a zsűri külön dicséretében részesült.
A Macskajáték – Dajka Margittal és Bulla Elmával az egymástól távol, Keleten és Nyugaton élő egykor szép Szkalla lányok szerepében – Örkény István művéből készült, az 1977-es Egy erkölcsös éjszaka Hunyady Sándor novellájának adaptációja. Mindkettőben erős atmoszférát és finom líraiságot teremt Makk Károly és állandó alkotótársa, Tóth János operatőr.
Makk Károly filmjeit a mély humánum jellemzi.
Ilyen a Galgóczi Erzsében Törvényen belül című kisregényéből filmre vitt Egymásra nézve is, amelyben két nő áll a történet középpontjában, egyikőjük politikai lázadása és halála, másikójuk nyomorékká válása. A fókusz azonban nem a szerelem, hanem az önmagunk vállalásának lehetőségei egy hazug, torz(ító) korban.
A rendszerváltás után készített filmet Dosztojevszkij-kisregényből (A játékos), az 56-os megtorlásokról (Magyar rekviem), és folytatta az életműben a kezdetektől jelen levő szórakoztató vagy közönségfilmes vonalat is, amiben ekkor már jóval kisebb sikert ért el.
Szeretni kell címmel jelent meg 2014-ben önéletírása. „A filmrendezés néha a ruletthez hasonlít, hiába erőlteti az ember, nincs szerencséje, máskor meg kijön a nulla” – fogalmazott egy 1998-as interjúban.
Makk Károly filmjeiben nem találunk nagy, kitárulkozó önvallomásokat.
Talán azért nem, mert többnyire irodalmi alapanyagból dolgozott, ellenben ha profizmusra, mély érzelmekre és kiváló színészi alakításokra vágyunk, érdemes újranézni az életművet.
