A StageHive 800.000 forint összdíjazású pályázatára a 2020/2021-es évadban megvalósuló előadó-művészeti projekteket bemutató videóval lehetett jelentkezni. A Mozsár Műhely és a Papageno különdíját az Affér Színház felnőtteknek szóló népmese-fantasyja kapta. A király áldozata című készülő előadásról Kónya Klára író-rendezőt és Kőszegi Judit színészt kérdeztük.
A pályázati projekt leírása:
Tudtad, hogy a magyar népmesékben az ördögök sokszor segítenek a hősnek megmenteni a világot? Vagy, hogy az a hős, amelyik nem kedves az állatokhoz, biztosan elbukik? Vagy, hogy a királylányok nem egyszer megmentik magukat, sőt, a hőst is a veszedelemtől?
A magyar hagyományokhoz való viszony ma egyre ellentmondásosabb, és így egyre nehezebben megélhető. Az Affér Színházzal ezért elhatároztuk, hogy az idő kútjának mélyére nézünk, a paprikán, a pálinkán, de még a gulyáslevesen is túl. A soha le nem írt magyar mitológia nyomait a népmesékben találtuk meg – mint előttünk már oly sokan. Mi viszont szeretnénk ezt az archetipikus motívumkincset, sőt kincsesbányát úgy lefordítani, hogy egy ízig-vérig 21. századi magyar is bölcsességet találjon benne, és legyen kedve az „ellenkező oldali” magyarokkal is beszélgetni róla.
Színdarabunk tehát nem lesz mentes aktuális társadalmi kérdésektől, némi provokációtól és varázslatos népmese-fantasy hangulattól.
– Miért volt érdekes a StageHive pályázata, mi keltette fel benne az érdeklődéseteket?
Kónya Klára: Nekem az tetszett meg, hogy videós formátumban kellett bemutatni az ötletünket (a felnőtteknek szóló népmese-fantasy színdarab tervét), és nem csak szép szavakkal leírni. Úgy gondolom, zsűriként vagy szavazóként jóval könnyebb felmérni egy készülő produkció életképességét, ha az alkotók mutatnak is valamit belőle. Másrészt, aki energiát fektet egy ilyen videó elkészítésébe, valószínűleg komolyan is gondolja a projektjét. Mi például írtunk, és le is forgattunk egy mini-mesét, középkori díszletek között, a Bikali Élménybirtok segítségével.
Kőszegi Judit: Engem a közösségépítő ereje inspirált, mert ahogy a társulatok, csoportok is megismerhették egymást, úgy a nézőink is böngészhettek a többi pályázat között, a minket nem ismerő nézők pedig lehet, hogy ránk is kattintottak. Emellett nyilvánvalóan vonzó volt a sokféle jutalom.
– Egy független társulat hogyan tud ma életben maradni és új előadásokat létrehozni?
KJ: Nagyon nehezen. Állami támogatásra egyre kevésbé számíthatnak a függetlenek, mi meg aztán pláne, mert a szakmán belül is nagyon újaknak számítunk. Persze ezen túllendülve, nekünk szerintem az az erősségünk, hogy
mindig olyan témával dolgozunk, ami valamiért fontos ügy számunkra, de erősen jelen van a közbeszédben is.
Én úgy látom, hogy ha van ezekben az aktuális témákban közölnivalónk, az a közönséget is érdekli, így szívesen megnézik és támogatják a munkánkat. Fontos még, hogy nem adjuk fel: ha nincs pályázati pénz, közösségi finanszírozási kampányt indítunk (mint a Ráolvasás esetében); ha nincs színház, online videót csinálunk, vagy elindulunk a StageHive pályázatán.
KK: Juci gondolataihoz annyit tudok hozzátenni, hogy gyakorlati szinten csak úgy oldható meg a társulat működése, hogy mindenki rengeteg helyen játszik, akár egy nap többször is, és dolgozik a színházon kívül is: szinkronizál, rendezvényt szervez, pincérkedik, bohócdoktorként vagy marketingesként dolgozik. Jómagam a civil szervezetekkel és kulturális projektekkel foglalkozó PR-ügynökségemből élek, amit szintén nagyon szeretek csinálni, bár állandóan fáradt vagyok 😊.
– Hogyan „fedeztétek fel” a népmeséket, és mik a kedvenc magyar népmeséitek?
KK: Az utóbbi években jó sokan és jó hangosan igyekeznek meghatározni, hogy mit is jelent valójában magyarnak lenni. Mivel nekünk is fontos a saját magyarságunkhoz való viszonyunk, felkeltette a figyelmünket a téma. Ám amikor a napi sajtóból próbáltunk ihletet meríteni – ahogy tettük ezt a Gyakori kérdések című darabunk alkotásakor –, azt láttuk, hogy
sokkal inkább arról folyik a vita, hogy ki biztosan nem magyar, mint arról, hogy melyek a közös értékeink.
Ezért elkezdtünk visszalépkedni az időben, de – micsoda meglepetés – a magyarság kérdése a történelmünk során mindig politikailag motivált volt, és sajnos a sok történelmi trauma miatt talán harcosabb és kirekesztőbb felhangokkal, mint más nemzetállamokban. Így hátráltunk egészen a népmesékig, amelyeket, bár a 19. században jegyeztek le, valójában több ezer évesek, és így őrzik az elveszett, a magyarsághoz köthető mítoszok nyomait.
Természetesen ez sem teljesen „tiszta forrás”, hiszen az, hogy mely mesék maradtak fent, melyek kanonizálódtak, és melyeket meséljük a gyerekeknek, szintén társadalmi döntés eredménye. Viszont az elképesztő mértékű gyűjtésnek köszönhetően sok, kánonon kívüli mese is viszonylag egyszerűen megtalálható, amiben a kutatásom alatt nagy segítség volt Zalka Csenge és Boldizsár Ildikó munkássága. A jelenlegi kedvenceim Az örök ifjúság vize (a halálról és az újjászületésről szól), Az ördög keresztapja (amelyben az ördög meggyőz egy papot, hogy legyen a kisfia keresztapja), A táltos kanca és a libapásztorlány (egy táltos ősasszonyról szól), valamint a Kétszívű királyfi (amelyben egy királyfi megszabadul a saját érzelmeitől).
– „A magyar hagyományokhoz való viszony ma egyre ellentmondásosabb, és így egyre nehezebben megélhető” – írtátok a pályázat leírásában. Mit jelent ez az ellentmondásosság, és az előadás hogyan oldja fel?
KJ: Elég csak egy nagyon aktuális ügyre gondolni, arra, ami éppen az SZFE-n zajlik. Az új vezetőség és a mögötte álló hatalom a saját privilégiumává teszi a „nemzeti” és „keresztény” szavak tartalmának meghatározását. Pedig mindannyiunk gyökerei ehhez az országhoz köthetők, és ez jelentéssel bír a szívekben attól függetlenül, hogy hova tesszük az X-et egy szavazócédulán. Mégis nehezen megélhetők ezek az érzések, mert egyre több antipatikus politikai cél kapcsolódik a magyarság hagyományaihoz, vagy éppen egyre több embertől vitatják el őket. Tehát, ez a jelenlegi SZFE körüli konfliktus is ezt az általad idézett tavalyi megállapításunkat igazolja.
Hogy az előadásunk hogyan oldja majd fel, vagy fel tudja-e oldani az egyre növekvő ellentmondásokat, az egy hosszú próbafolyamat és – magunkat ismerve – sok vita és érv után fog csak kiderülni számunkra, és a nézők számára is.
KK: Jelenleg a darabírás elején vagyok, A király áldozata lesz a címe. Most azt tudom mondani és hangsúlyozni, hogy a magyar népmesékben azt találtam, hogy
a hős attól lesz hős, hogy mit tesz meg és milyen áldozatokat vállal a közösségért.
Nem attól, hogy milyen nemű vagy korú, milyen származású vagy társadalmi hátterű, hogy beteg-e, vagy egészséges – meglepően sokféle hős jelenik meg a történeteinkben ugyanis.
– A Gyakori kérdésekhez anyagot gyűjtve találtatok olyan kérdéseket, amik a magyar népmeséket érintették?
KJ: Én nem emlékszem ilyenre, de akkor nem is ez volt a keresésünk fókusza.
– Mi a hasonlóság és hol a határ a népmese és a fantasy között?
KK: A műfaj atyja J. R. R. Tolkien, a Gyűrűk Ura írója, most legismertebb képviselője pedig George R. R. Martin A trónok harcával. Mindketten többféle nép folklórtörténeteiből merítenek, ám
míg a mesékben alapvetően sematikusak a karakterek és a történetvezetés, a fantasyben sokkal komplexebb a cselekmény és az emberi-társadalmi viszonyok.
A fantasy műfaj vonzereje számomra pont ez: hogy jól azonosítható, zsigerileg ható archetípusokat gondol újra úgy, hogy a modern embert is elvarázsolják és tanítják ezek a történetek.
– Egy júliusi alkotótábort szerettetek volna létrehozni. Ez sikerült? Ha igen, hol és hogyan zajlott, kik vettek részt rajta, mi lett az eredménye?
KJ: Emlékszem, amikor Klári még egy januári társulati megbeszélésen vázolta nekünk, hogy az új darab alkotó táborát egy „élő szerepjáték” (live action role-playing game) keretein belül képzeli el. Először azt sem tudtuk, hogy az micsoda, majd miután képbe kerültünk, mindannyian csendben ültünk az arcunkra feszült mosollyal, riadt tekintettel. Aztán ehhez képest eddigi pályám legérdekesebb alkotómunkája volt ez az ötnapos tábor, és az arra való felkészülés.
KK: A live action role playing game egy Magyarországon is ismert szubkultúra, de nem színházi műfaj. A lényege, hogy a Mesélő vagy Kalandmester a történetnek „csak” a világát, az előzményeit és az alaphelyzetét írja meg, a játékosok pedig ehhez igazítva kitalálnak maguknak egy komplex karaktert, akit a játék során éjjel-nappal alakítani fognak, jelmezekkel, fegyverekkel, mindennel. Majd mindannyian elvonulnak egy – lehetőleg szomszédoktól mentes – környezetbe, ahol a résztvevők végigjátsszák a történetet úgy, hogy bizonyos szabályok betartásával bármit csinálhatnak – az ő akcióikból, és a kalandmester időnkénti beavatkozásaiból áll össze a történet. A mi kalandunkban a férjem és én voltunk a mesélők, a színészek és a barátaink pedig a játékosok. A fotók a játék helyszínén, a Wenckheim-vadászházban készültek, akiknek nagyon köszönjük, hogy befogadták és elviselték a játékot 😊.
KJt: Hát így történhetett meg az, hogy a nyár közepén egy takaróból gyártottam magamnak pásztorsubát; egy plüsskutyára ragasztgattam vattacsomókat, hogy legyen kisbárányom; majd a Nagyoroszi melletti erdőben felriadtam egy éjszakai kiáltásra, és nem a villanykapcsoló után nyúltam először, hanem a botból eszkábált fegyveremért; hogy másfél óráig főztünk egy bográcsban leveleket, hogy varázsitalunk legyen; hogy egy táltossal kötöttem szövetséget; hogy Drégelyvárban a fotózkodó turisták között halott óriásokat keresgéltem; hogy egy átok miatt egy órára óriássá változtam, és mindenkit meg akartam ölni magam körül… és még nagyon sokáig sorolhatnám.
Lényegében ez egy folyamatos, rendkívül intenzív improvizáció és karakterépítés volt, és közben elképesztő élmény. Szerintem valami egészen különös tudatállapot, amiben ott léteztünk. Arról nem is beszélve, hogy ahogyan a mi karaktereink döntései, viszonyai alakították a kalandot, az valószínűleg rengeteg ötletet adott Klárinak a dráma megírásához.
KK: Még sokat is 😊.
– A vírushelyzet hogyan hatott a munkára, és most hol tartotok?
KK: Nagyon nehéz mélypontokat éltünk át a járvány és a színházak bezárása miatt, és az is az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy meg tudjuk-e tartani az alkotótábort. Szerencsére sikerült, így az eredeti ütemezés szerint tudunk haladni: most írom a darabot, decemberben kezdünk próbálni, és március 15. köré tervezzük a bemutatót. A StageHive pályázaton elnyertük a Mozsár Műhely különdíját, így ott biztosan lesz egy verziója az előadásnak, de mivel A király áldozata egy nagy teret igénylő dolog lesz, egy másik helyszínt is keresünk.
Néhány napon belül pedig elindul a közösségi finanszírozás kampányunk, úgyhogy most nagy az izgalom, hogy sikerül-e összegyűjtenünk a darab megvalósításához szükséges összeget.
A finanszírozási kampány ide kattintva érhető el.
