„A Kultúrház riportjában a profi Zsótér a koponyájára tolt napszemüvegben teljesen otthonosan, lazán, mint egy XXI. századi művész ült a kanapén.” Forgách András rögzítette a pillanatot a 2006/2007-es évadról szóló összefoglalójában a Jelenkornak. A nagy kapitulációt ha nem is ennyire otthonosan és lazán, de szubjektíven ajánljuk.
Kurázsi mama a róla és gyermekeiről szóló Brecht-mű negyedik jelenetében énekli el a dalt a Nagy Kapitulációról. Zsótér Sándor K. mama címmel 2006-ban rendezte meg a darabot az akkori Ascher-Novák zenés színész osztálynak a Rákóczi úti SZFE-épület belső udvarán. A gang és a folyosó játék- és nézőtér is volt, a közönség egyszerre volt szemlélője, befogadója és alakítója az előadásnak, a színészek pedig eljátszották a szerepet – volt, amit többen is -, közben pedig reflektáltak is a karakterre. Zsótér – mint egy idegenvezető a harmincéves háborúban meg Brechtben – minden jelenet előtt elmondta, mit fogunk látni, mit honnan fogunk jól látni. Instruált és terelt. (Az igék asszociációs terét tágítsuk egész nagyra.) A 2012-es Radnóti színházi Kurázsi mama és gyermekei ehhez képest teljesen hagyományos, klasszikus előadás volt.
De nagy valószínűséggel ez a dal nem fog elhangzani A nagy kapituláció című előadásban.
Zsótér először 1991-ben rendezett (A kaktusz virága, Nyíregyháza), ezt követték Miskolcon 1992-1993-ban olyan előadások, mint a Woyzeck és a Hölgy kaméliák nélkül. A színházi szakfolyóiratokban 1994-ben jelentek meg az első összegző esszék, öt évvel később az első nagy tanulmány (Kiss Gabriellától a Színház folyóiratban, aki azóta is folyamatosan rögzíti, olvassa, írja Zsótér munkáit), és szintén 1999-es Perényi Balázsnak az az esszéje, amelyben Zsótér színészvezetését előadások példáin keresztül elemzi. 2003-ban és 2005-ben, azaz két éven belül két jelentős dolgozat (Sebestyén Ritáé és Jászay Tamásé) született klasszikus görög tematikájú rendezéseiről.
2005-ben az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Rendezői stílusok, színházi folyamatok című sorozatának első összejöveteleként szimpoziont rendezett Zsótér Sándor akkori rendezői korszakáról. A felkért előadókat arra kérték, hogy keressenek szempontokat ahhoz, hogyan lehet megragadni a rendező művészi sajátosságait. A hozzászólásokat az Ellenfényben vissza lehet keresni, ebből idézem Tarján Tamásét.
„Olvashattuk ugyanis a Színház című folyóirat márciusi számában, hogy Bodolay Géza szerint „kiváló dramaturg kollégája”, Zsótér Sándor újabban „sajátjaként forgalmazza” Wilson bizonyos mesterfogásait (melyet a nyilatkozó Bodolay már régesrég ismert, és maga is alkalmazott). Ez persze jobbára csak csipkelődés. Aligha írhatók le az utóbbi idők Zsótér-rendezései (és workshopjai) a wilsoni megoldásokkal, műszavakkal. A nagy név ide kerülése mégis szerencsés, mert ennek a mai beszélgetésnek legideálisabb résztvevője, Zsótér jelenlegi pályaszakaszának leghűségesebb nézője a Wilson színházáért rajongó, általa megihletett Pilinszky János lehetne. Őt kellene megkérni – ha erre még mód nyílna… -, hogy beszéljen a „szótörténés” színházáról.”
Nem véletlenül örülök ennek a talált Tarján-idézetnek. Mintha a sors olykor tényleg nem tudná, mit akar. Tessék csak elolvasni az előadás-ajánlót. Meg Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suttonnal-jét. Itt akár most is.
Esküszöm, nem fogom felsorolni az összes Zsótér-tanulmányt, -kritikát, csak még egyet engedjenek meg, egy interjút, amiből kevés van. Ráadásul ez is unortodox, mivel a kérdéseket nem, csak a hívószavakat látjuk. Ezért aztán nyomtatásban úgy néz ki, mintha egy nagymonológot olvasnánk a színész(et) témájában. (A beszélgetést Jákfalvi Magdolna készítette, 2004-ben, Zsótér „üldögélős” korszakában, a Jelenkorban jelent meg.) Szerteágazó, gondolatébresztő, a hivatásból nézőt, a kritikust, az elemzőt pedig önvizsgálatra késztető. Konzekvencia: ne gondoljunk túl bizonyos színpadi jeleket, és ne higgyünk midig a varázslásban. Bár kétségtelen, hogy Zsótér azért arra is képes.
Rendező: pipa. Tanár: pipa. Mi is van még a fővonalban? Ja, igen, az alkalmi színész. Eredetien tehetséges – írták róla a Szerencsés Dániel kapcsán. „Nincs technikám a színészethez. A forgatásokon megmondja a rendező, hogy mit kell csinálnom, aztán vagy tudom, vagy nem.” Ezt meg ő mondta magáról 2017-ben, és így folytatta: „Maár Gyula Töredék című filmje volt számomra a csúcs. Teljesen indokolatlan feltétlen bizalommal kihozta belőlem azt, amit látni akart. A színészek sokszor valószínűleg ezt a feltétlen bizalmat hiányolják részemről. Négy éve játszom Coetzee Szégyen című darabjában. Néha, pillanatokra sikerül elérnem, hogy összeérintsem saját életemmel.”
Azóta eltelt három év.
„[M]aga nem hiszi, hogy én el tudnám mondani az életemet, ahogy Pilinszky ebben a könyvben, fedőszavakkal?” Nem tőlem kérdezi, de én elhiszem.
Kárpáti-Stork-Zsótér: A nagy kapituláció – 2020. október 7. 20.00, Trafó
