„Nem az a fontos, fiacskáim, hogy miként néz ki a színész, hanem hogy van-e benne szív!” – adott útravalót fiatal pályatársainak egy alkalommal a már idős Gózon Gyula, aki 1885. április 19-én született Érsekújváron és 1972. október 8-án hunyt el Budapesten. Még a némafilm korszakában, 1914-ben jelent meg a vásznon, de rendszeresen a hangosfilm megjelenése után vállalt filmszerepeket.
Rákosi Szidi magán színiiskolájába járt, és 1902-ben, ahogy akkoriban oly sokan, vidéken, Zentán kezdte a pályát. Nagyváradon a társulat vezető színészei közé került, A sasfiók címszerepe volt az első mérföldkő számára. Amikor 1912-ben elhagyta a várost, így búcsúzott tőle a közönség:
„Gózon Gyulának a közönség két hatalmas babérkoszorút nyújtott át, amelyen a sok örökzöld levélen kívül egy valutaképes levél is ékeskedett, és számos nyiltszini taps után virágesőt rendezett. Gózon Gyula ünnepléséhez hasonló még nem volt a nagyváradi színházban. (…) a közönség nagy tömegben a színészkijáró elé vonult, ahonnan Gázon Gyula a közönség vállain tette meg az utat a Royal kávéházig.”
Másnap reggel sok százan kísérték el a vasútállomásra, ahonnan Nagy Endre kabaréjába indult. Sikereket aratott, az intézményen belül azonban belső konfliktusok voltak, ami a vezetést is érintette. Gózonnak azonban szerződésajánlat érkezett a Népoperától. Ottani első bemutatója után így írt róla a Színházi Élet: „Nem kell különös jövőbe látás annak megjóslásához, hogy
Gózont rövid időn belül a pesti nők éppúgy imádni fogják, mint azelőtt a váradiak.” A nők lehet, hogy imádták, de a színész itt megismerte egy életre szóló társát, Berky Lilit.
A színházi vezetők csatázása itt sem kerülte el, visszatért a kabaréhoz, sőt maga is alapított egyet – ami csődbe ment -, tett egy kis kitérőt a Király Színházba, kivezényelték őt is a frontra, itthon újra csak színháztól színházig sodródott. 1931-ben azonban megjelent a hangosfilm, ami Gózon Gyula pályájára komoly hatással volt. A Kék bálványban már énekelt, a Hyppolit, a lakájjal azonban beindult a filmes karrier. Eredetileg őt szemelték ki Schneider Mátyás szerepére, de Székely István, a film rendezője meglátta az Operettszínházban Kabos Gyulát, Gózonnak pedig csak az ifjabb Makáts jutott.
A film komoly népszerűséget hozott neki, ám művészileg nem elégítette ki, ezért volt határtalanul boldog, amikor Németh Antal 1935-ben a Nemzeti Színházhoz szerződtette. 1941. augusztus 19-én és 20-án a társulat szokásos nyári játszóhelyén, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon léptek fel, abban az évben a Szentivánéji álom volt műsoron. Gózon Gyulának évekig az a Vackor volt az utolsó fellépése, a zsidótörvények miatt nem játszhatott.
1945 nyarán a Fővárosi Operettszínházban tért vissza a színpadra, és alakította életét újra a próbákhoz és a vasúti menetrendhez, mert Rákosligetről járt a Belvárosba. (Igaz, a 30-as évek végén az utat már gyakran tették meg autóval.) 1946. január 17-én lépett fel ismét a Nemzeti Színházban. Bár már korábban ráosztották Poloniust, de a drámai karakterek ekkortól találták meg: Hauptmann Bundájában Krüger, az Ármány és szerelemben Miller muzsikus, Csiky Gergely Buborékok című színművében Solmay, Brecht Jó embert keresünk-jében Vang vízárus, Sartre darabjában, a Főbelövendők Klubjában pedig Goblet rendőr felügyelő jelentős, mind emlékezetes alakítások.
1966-ban így nyilatkozott: „Megpenderített az ifjúság forgószele, melegített, égetett a hosszú nyár, de úgy látom, öreg fa gyümölcse most érett meg, az utolsó két évtized termékeny őszében. (…) nem tévednek, akik ösztönös színésznek mondanak. Hálás is vagyok a sorsnak azokért az elsajátíthatatlan színészi adottságokért, amelyek nélkül nem lehet alakokat, életet teremteni a színpadon, legfeljebb másolni. De ahogyan
az üres szívet semmiféle elmélet sem pótolhatja,
az ösztön sem helyettesítheti a mesterség csak munkával, művészi elmélyedéssel megszerezhető kifejezési eszközeit.”
