Gaál Kata (1984, Budapest) 2017-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán, tavaly nyílt első kiállítása a Várfok Project Roomban és 2020-ban hivatalosan is csatlakozott a Várfok Galéria állandó művészköréhez, mint annak legújabb és egyik legfiatalabb tagja. Bár művészi karrierje viszonylag későn kezdődött, néhány év alatt egyedi stílusával és markáns képi világával a hazai kortárs művészeti színtér ismert szereplőjévé vált, gyűjtők keresik műveit és már készül a jövő évi nagy Várfok Galériás bemutatkozására. Katával művészi pályájáról, sajátos technikájáról és teveiről beszélgettünk.
– Vágjunk egyből a közepébe. Aki egyszer találkozik egy Gaál Kata képpel, utána már bárhol is lássa bármelyik alkotásodat, egyből be tud azonosítani. Régi fatáblákra különböző technikákkal és anyagokkal – textil, led, művirág, agyag, stb. – építed fel képeidet egy intenzív, három dimenziós vizuális élményt teremtesz a néző számára. Hogy találtál rá erre a világra?
– A Magyar képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakára jártam és már ott kiderült, hogy nem a hagyományos értelemben vett sokszorosító grafikát képviselem. Nagyjából harmadéves lehettem, amikor először fatáblához nyúltam, de előtte is voltak próbálkozásaim, hogy a sokszorosított grafika technikáit elkerülve valamilyen teljesen más anyaggal foglalkozzam, így kezdtem el viasz nyomatokat készíteni, de ezek önmagukban eléggé sérülékenyek voltak. Majd találtam egy leselejtezett rajztáblát és az lett a prototípusa a mostani alkotásaimnak, táblákra kezdtem el dolgozni, azokba különböző anyagokat beleépíteni, beledremelezni, ami hasonlóan fogható fel a fametszetekhez, a fából kimartam egy részt, emberi vagy állati alakok sziluettjeit és ezeket töltöttem fel viasszal. A diplomamunkámon is ott volt a viaszberakás, de aztán ezt elhagytam és egyre inkább az foglalkoztatott,
hogyan tudok kilépni a térbe, hogy a fatáblán lévő dolgok érzékelhetőek legyenek, kontextusba kerüljenek a nézővel.
Ekkor jött egy újabb anyag, a textil és mellette a tű, ami lehetővé tette azt, hogy mindinkább elhagyjam a sík felületét.
– Ezen a ponton muszáj megjegyeznem, hogy a műveid mindig tele vannak meghökkentő és izgalmas felületekkel, de számomra és szerintem sokak számára is ezek a textilek a leglebilincselőbb részletek. Annyira életszerű hatást keltenek és mindig meglepő érzés megérinteni őket, mert az ember egy puha tapintásra számít, de valójában ezek fixált anyagok, ki vannak keményítve és így még meghatározóbb a 3D élmény, a sík táblaképen hirtelen egy szobrászati élményt kapok. Ehhez még hozzájön a szövetet körülvevő gombostűháló, ami mind vizualitásában mind jelentésében is egy markáns elem.
– Igen, a tűnek egyrészről rögzítő szerepe van, másrészről felerősíti az üzenetet, miszerint a ruhák, amikbe az embereket belebújtatom, meghatározzák, megjelölik őket. A Megkülönböztetett jelzés c. sorozatomban kifejezetten a „ruha az, ami teszi az embert” témát jártam körbe, de általában véve a műveimben ez egy fontos gondolat.
A tűben ott van egy drasztikus hatás, hogy fel vagyunk szögezve egy falapra és ezáltal, úgymond meg vagyunk bélyegezve egy-egy ruhánk által. Mint egy pecsét van rajtunk, ami hordozza tulajdonságainkat, azt, hogy hogyan éljük a mindennapjainkat, honnan jöttünk, tehát ez egy többszörös jelentéstartalommal bíró elem.
– Ahogyan a műveid alapját képező régi fatábláknak is.
– Az elnyűtt fatáblák miatt van egyfajta borongósság a műveimben, az elhasználódottság gondolata. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember sétál a városban és lát egy omladozó falat. Számomra történetük van ezeknek a dolgoknak. A táblák is beszélnek. Amikor az egyetemre jártam nagyon érdekelt az, hogy a régi rajztáblák egykor betöltöttek egy funkciót, rengeteg emberen végigmentek, rengeteg embert ismertek és ez nagyon tetszett. Volt, hogy ültem egy ilyen tábla előtt és azon gondolkoztam, vajon ki mit csinálhatott rajta. Egy életet élt az ember mellett és hasonlóan az omladozó falakhoz, ezek is a történelmünk részei, mesélnek.
– Mintha kitágítanák az ábrázolt jeleneteid idősíkját, amik gyakorta erőteljes társadalomkritikával fűszerezett, városi hétköznapokból vett pillanatképek.
– Abszolút. Amerre járok és találkozok bizonyos helyzetekkel, emberekkel, ezek lenyomatai látszanak meg a munkákon. Már a diplomaképemen (Instabil című 3×3 méteres monumentális alkotás – a szerk.) is meghatározó volt a társadalomkritika gondolata, abban kifejezetten a férfi és a női nem összehasonlításával foglalkoztam. A kép egyik oldalán nők jönnek velünk szemben, jelezve, hogy ők azok, akik mindinkább feltörekvőben vannak, szeretnének felépíteni egy célt az életükben, nem feltétlenül akarnak otthon maradni és gyereket nevelni, de közben azért fontos megjegyezni, hogy az igazán sikeresek azok, akik munka mellett gyereket is tudnak vállalni, vagy gyerek mellett képesek munkát megtartani, azt az egekig gyűrni. A másik oldalon a férfiak csapata, hátat fordítanak a nézőnek, gyerekek kapaszkodnak a lábukra utalva arra, hogy nagyon sok család van, ahol megosztják a szerepeket. Itt a férfiak azok, akik inkább egy stagnáló folyamatban vannak és a nők azok, akik a főszereplők lesznek. Szerettem volna ebben a munkában mégis megtalálni az egyensúlyt, hogy tovább lehessen gondolni, hogyan kellene egyensúlyba hozni a két oldalt.
– Majd jöttek kifejezetten az anyák és a gyerekek kapcsolatát boncolgató műveid.
– A diplomamunkámban elkezdett érdekelni a család, és még most is ezt a témát próbálom körüljárni. Valóban egyre inkább az anyák és a gyerekek kerültek előtérbe. Előbb-utóbb én is szeretnék gyereket és nyílván ez is benne van, ahogyan a félelmeim vagy azok a tapasztalatok is, amiket közeli ismerőseimtől gyűjtöttem be, vagy amikkel a metrón találkoztam. A mai világban az internet és a telefon elképesztően leköti az embereket, és sokszor elfelejtik, mi a valóban fontos és mekkora felelősséget jelent egy gyerek, hogy milyen hatások érik őket önkéntelenül is, amik lenyomata majd a jövőben fog megmutatkozni.
– Jövőre lesz a nagy Várfok Galériás kiállításod, már arra készülsz, mi az, ami aktuálisan foglalkoztat, és ami várható lesz a tárlaton?
– A mostani helyzet, a vírus szituáció nincsen jó hatással az emberekre, a művész közegre sem, és rám sem, de próbálom finomabbá tenni ezeket a dolgokat és nem 100%-osan erre reflektálni. Viszem tovább az anya/gyerek témát, de léptékváltás lesz. Szeretném ismét kipróbálni magam nagyobb méretben, nagyobb alakokkal, mivel így közelebb érezhetjük magunkat a szereplőkhöz. Főleg a gyerekek már majdnem életnagyságban fognak megjelenni, és azáltal, hogy a képnek tovább építem a felületét, úgymond megszüntetem a szigorú határát, ezek az alakok már olyanok lesznek, mintha leesnének a képről, hogy még szorosabban kapcsolódjanak a nézőhöz.
– Hogy kell elképzelnünk a munkamódszeredet?
– Minden nap a műteremben vagyok.
– Hétvégén is?
– Igen, már-már szinte aberrációvá vált, hogy reggel ló halálával készülök és megyek a műterembe. Szoktam beszélgetni a párommal (Orbán Előd szobrász – a szerk.), hogy ez igazából a második életünk, vagy hát nem is tudom már, hogy valójában melyik az első és melyik a második, mert több időt töltünk a műteremben, mint otthon vagy mikor együtt vagyunk, bár effektív így is együtt vagyunk, de nem olyan az életünk, mint más embereknek. Nálunk a hétvége is erről szól.
– Ez egy elképesztően kreatív szimbiózis lehet köztetek.
– Engem 27 évesen vettek fel a Képzőre tehát rengeteg időm volt, hogy gondolkozzak a hivatáson, egy érési folyamaton mentem át. A párommal való megismerkedés adta a végső löketet, hogy nekem mégis ez a pálya kell. Háromszor is próbálkoztam a felvételivel és amikor felvettek, végre először éreztem azt, hogy a helyemen vagyok. Rájöttem arra, hogy mindaz, amit előtte csináltam jó dolog volt, de sosem éreztem magam igazán otthon benne.
Most úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, számomra óriási élvezet ugyanis így élni és dolgozni.
A párommal azóta is egymást inspiráljuk. A kölcsönös tanácsadás és véleménykikérés megvan, nem mindig fogadjuk meg, de abszolút szimbiózisban élünk. Nagyon fontos, hogy a másik hogyan reflektál, de nyílván az az elsődleges, ami én vagyok, és ami belőlem jön. Ez a vírushelyzet, kicsit megbolygatja a műtermi munkát is, de én próbálom pozitív oldalról szemlélni, hogy ez még többet fog belőlünk kihozni és abszolút előrelátó vagyok.
Az interjút készítette Kovács Krisztina művészettörténész, a Várfok Galéria művészeti vezetője.
