A Magyar Zene Háza egy teljesen egyedi, hiánypótló kezdeményezés, amely új megközelítéssel, rendhagyó és korszerű eszközökkel szeretné bemutatni a közönségnek a magyar és az egyetemes zenetörténetet, műfaji kötöttségek nélkül. Batta András ügyvezető és Horn Márton projektigazgató az élményszerűséget állítják a középpontba. Velük beszélgettünk az építkezésről, a koncepcióról, a fő ihletforrásokról, de az interjúból az is kiderül, hogy Kodály Zoltán és az AC/DC nem is áll olyan távol egymástól, mint azt elsőre gondolnánk.
– Tudják tartani az eredeti terveket a pandémia ellenére is?
Horn Márton: Jelenleg a menetrend szerint haladunk. Várhatóan 2021 végén nyílhat meg az épület. A pandémia nálunk is felforgatott jó pár dolgot, de úgy tűnik, tudjuk tartani ezt a határidőt.
– Láthatólag folyamatos a jelenlétük a médiában, és igyekeznek felkészíteni leendő közönségüket arra, mire is számíthatnak majd, ha megnyit az intézmény.
– HM: Igen, folyamatosan dolgozunk azon, hogy mindig legyen érdekes információ, amit átadhatunk. Igyekszünk tájékoztatni az embereket arról, hogy állunk éppen, milyen munkafolyamatok zajlanak a háttérben, akár az építkezés, akár a szakmai munka terén. Erre azért is van szükség, mert a Magyar Zene Háza egy teljesen új kezdeményezés, ehhez hasonló még nincs hazánkban, nemcsak új épület, hanem egy új intézményi koncepció is születik egyszerre. Meg kell ismertetnünk ezt az új gondolatot.
– Milyen reakciókkal találkoztak az elmúlt egy-két évben? Ismerősebben cseng már az „utca emberének” a Magyar Zene Háza név?
HM: Úgy látjuk, hogy ahogy halad előre a projekt, és egyre több minden megismerhető belőle, úgy lett az ismertsége és elismertsége is egyre nagyobb. Először is, maga a ház is roppant érdekes és eredeti, semmiképp sem mindennapos megjelenésű. Különleges terekkel, felfedezni való tulajdonságokkal rendelkezik majd ez az egyedülálló épület. Másodsorban, miután nem elsősorban a zenei szakértőknek szól majd az intézmény, hanem annak a szélesebb közönségnek, akik eddig még kevésbé ismerik a klasszikus, a jazz, vagy a világzene műfaját, így pont az „utca-emberének” lesz leginkább érdekes a hely.
– Tehát egy olyan érdeklődő is találhat itt magának különlegességeket majd, aki esetleg az AC/DC zenei világában mozog elsősorban otthonosan és Kodály Zoltánról csak az általános iskolai énekórákon hallott?
Batta András: Igen, de még mennyire! Már az elején szeretném leszögezni, hogy a Magyar Zene Háza nem egy újabb klasszikus zenei intézmény lesz, hiszen ilyenből már jó néhány van, amelyek. A Magyar Zene Háza sokkal inkább egy egyéni módon kialakított, semmi mással össze nem hasonlítható kezdeményezés, amely teret enged a legkülönbözőbb műfajoknak. A klasszikusok csak egy része lesz majd azoknak a zenéknek, amelyekkel itt foglalkozunk. A jazz, a világzene éppúgy helyet kap majd, mind a könnyűzene. Arra szeretnénk koncentrálni, ami összeköti ezeket a különböző világokat, és nem arra, ami szétválasztja. A ház maga is olyan terekkel rendelkezik majd, ami a találkozásokat, a különböző stílusokban való elmélyülést segíti elő.
HM: Annak, aki ide betér, nem kell komolyabb zenei műveltséggel rendelkeznie. A klasszikus zene esetében általában mondhatjuk, hogy nem árt, ha van némi tájékozottság, hiszen akkor jobban élvezhető egy-egy műalkotás. Itt azonban csak az érdeklődés számít, a néző-hallgató nyitottsága a műfaj iránt. Egyfajta beavatásra is törekszünk, de a legfontosabb szempont mindenképp az élményszerűség, az, hogy miután távozik a látogató, úgy érezze, olyan zenei összefüggésekkel ismerkedhetett meg, amelyekről korábban azt sem tudta, hogy léteznek.
– Hogy valósul meg mindez a gyakorlatban?
BA: A ház föld alatt elhelyezkedő legalsó szintjén található az interaktív kiállítótér, amely összefoglalja a zene történetét a kezdetektől a 21. századig. Azonban senki sem a megszokott, kiállított hangszerekből, kottákból álló helyszínt képzeljen maga elé, hanem meglepő impulzusokat adó, technikai eszközöket is bevető, szinte az összes érzékszervet megszólító teret, ahol a látogató, mint aktív cselekvő is részt vehet az időutazásban. Itt az ősi zene kezdeteitől egyszer csak Liszt korának hangversenytermében találja magát, de tetszés szerint vissza is ugorhat az időben, ha épp újra fel akarná idézni a középkori egyházi zene világát egy katedrálisban.
HM: Mindezt kiváló minőségű fejhallgató segíti, amely akár azt is érzékeli, hogy a látogató milyen irányba fordul, milyen korszakhoz, zenei stílushoz közeledik a térben, és így ez a hang is követi majd.
– Ez a módszer biztosan összehangolt munkát követelt a szakmai és a technikai csapat között.
BA: Igen, és ez a mai napig tart, hiszen folyamatosan alakítjuk az elképzeléseket, megnézzük, mi, hogyan valósítható meg annak érdekében, hogy minél komplexebb élményt kapjon a közönség. Azt szoktam mondani, hogy olyan ez, mint egy játékfilm készítése, ahol újra és újra át kell gondolnunk az egyes elemeket, mindig változik valami, de a végén teljes, egész, koherens műalkotás lesz az eredmény. A hasonlatot tovább folytatva, abban bízom, hogy a közös munkával a zenetörténet nagy „filmjét” készítjük el, ami megvilágítja az összefüggéseket, ugyanakkor szórakoztat is.
– Mik voltak az ihletet adó legfontosabb inspirációk?
BA: Marcival például közösen néztünk meg egy interaktív kiállítást, ami David Bowie életéről szólt. Ezen az utazó kiállításon egészen elképesztő volt az a megközelítés, ahogy az alkotók viszonyultak a művész élete egy-egy szakaszának bemutatásához. Mi, vagyis a közönség jelen lehettünk Bowie-val, amikor épp egy lemezt rögzített a stúdióban, majd később, amikor koncertet adott az arénában, mindezt a térhatás eszközeivel. Ekkor már megfogalmazódott bennünk az ötlet, hogy mi lenne, ha hasonló eszközökkel meg tudnánk jeleníteni az egész zenetörténetet? Ez persze túl ambiciózusnak hangzik, hiszen mindent nem lehet egy kiállításba belegyömöszölni, de ha az összefüggésekre és a fő hangsúlyokra összpontosítunk, akkor igen.
– Ez a szokatlan megközelítés a koncertek jellegében is megtalálható lesz majd?
HM: Igen. A Magyar Zene Háza szakít a csak hagyományos koncertfelépítéssel, itt is szeretnénk az interaktivitásnak teret adni. A néző nem csak egy hangversenyt néz és hallgat, de adott esetben kommunikálhat is a fellépő művésszel. Ő pedig nem csupán zenél, hanem beszélget, magyaráz a jelenlévőknek, egyfajta workshopokká alakulhatnak ezek az estek. A korábban említett beavatás itt is megjelenik: azt szeretnénk, ha a műfajok, a klasszikus, a jazz, az etno és a könnyűzene nem különülne el nálunk. Azt látjuk, hogy a különböző területekről érkező művészek között érdemes lenne támogatni az együttműködéseket. Fedezzék fel egymás zenei világát, nyerjenek inspirációt belőle. Induljanak el új zenei kezdeményezések, hazai és nemzetközi kooperációk, mi ebben szeretnénk támogatni őket. Ezáltal pedig maga a közönség is új impulzusokat kaphat.
BA: Többek között kurátori rendszerben is gondolkodunk. Vegyünk például egy kiváló klasszikus zenészt, akinek azt mondjuk, hogy tessék, itt van egy hétvége, töltsd meg programmal, mondd el, hogy téged mi érdekel, ki az, mi az, ami hat rád és tedd részesévé a hallgatóságot. Ezt meg lehet ismételni minden műfaj képviselőivel, akik más és más szempontokat hoznak majd be a Házba.
HM: Ugyanezt a megközelítést alkalmazzuk az oktatásban is, ami a kiállítás és a koncertek mellett a harmadik legfontosabb pillére az intézménynek. Általános- és középiskolásoknak is kínálunk programokat, de senki ne hagyományos ének-zene órát képzeljen el, hanem sokkal inkább beavató foglalkozásokat. Ahol a diákok találkozhatnak, sőt, együtt zenélhetnek a művészekkel, csoportmunkában feldolgozhatnak egy-egy témát a kiállításon, a Zene Házára létrehozott hangszereket próbálhatnak ki, megvitathatnak problémákat, és ötleteiket is megvalósíthatják. Kidolgozunk témaköröket, amelyeket előre ki szeretnénk küldeni az érdeklődő iskoláknak. Az egyes csoportok kiválasztják, mivel szeretnének foglalkozni, mi érdekli őket, ezek alapján pedig felépítünk egy sajátos „tanórát”, amely magában foglalja a kiállítóteremben való barangolást, a koncertet, az együtt gondolkodás és a műhelymunka örömét.
BA: Minket is hihetetlenül inspirál ez az egész, minden nap tanulunk valami újat. Én például folyamatosan tanulom Marcitól a könnyűzenét, hogy nyitott legyek mindig az újra, és be is tudjam fogadni azt.
HM: Valóban így van, mi is kölcsönösen sokat tanulunk a csapaton belül egymástól. Az, hogy különböző területről érkeztünk, csak segít nekünk a projektben, ennek köszönhetően számunkra ez nem csak munka, hanem sajátos utazás, ami egyben élményt is ad. Bízom benne, hogy ezt az emberközeli szemléletet, a személyes megtapasztalás lehetőségét a közönségnek is tovább tudjuk adni az új intézményen keresztül.
