Az 1832-ben bemutatott A szilfid nem csupán azért mérföldkő, mert Filippo Taglioni koreográfiája a romantikus balettek új korszakát nyitotta meg, megteremtette az ún. fehér balettet, hanem azért is, mert a spicctechnikával a színpadon varázsoló lánya, Maria Taglioni jelmeze némi módosulással, de még ma is meghatározza a balerinák sziluettjét.
A testre simuló fehér trikó és a lebbenő, harang alakú, könnyű, lágy esésű anyagból készült, akkor még féllábszárig érő szoknya szinte kötelező volt a balett-táncosnőknek.
(A párizsi premier Mariát egyébként sztárstátuszba röpítette: a francia hölgyek utánozták frizuráját, öltözködését, és igyekeztek olyan légiesen kecsesen járni, mint ő, a francia urak számára pedig a romantikus nőideált testesítette meg. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy ez a kép egyáltalán nem felelt meg a valóságnak, a balerina nagyon is kemény, céltudatos nő volt.)
Az ipari forradalom nélkül azonban a tütü nem indulhatott volna világhódító útra. A pamutmuszlinból és gézből készült textília alapanyagát addig csak Indiából szerezhették be, a növényt azonban elkezdték termeszteni Amerikában is, a fonásra viszont már a brit gyárakban került sor, ahol a kor legmodernebb gépeit használták.
A kukorica- és búzakeményítővel egy kissé merevített, de még minden egyes mozdulatra finoman megrebbenő muszlin, géz és tüll keverékéből létrejött textíliából készítették a tütüt. Ha nem lett volna elég költészet a lebegő anyagban, a 19. századi színpadokon egyre szélesebb körben alkalmazott gázlámpák fénye megteremtette a sejtelmes és lírai hangulatot. Ám míg a nézőtéren ámult a közönség, a balerinák komoly életveszélynek voltak kitéve, több táncosnő szenvedett balesetet vagy halt meg amiatt, hogy szoknyájuk lángot kapott.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt már kezdetleges tűzállóvá tevő anyag, de attól épp a fő effekt, a textil lebbenése veszett el, ezért a táncosok inkább nem használták. Ahogy egyre inkább elvárássá vált a spiccen táncolás, úgy rövidültek a praktikum miatt a szoknyák, ezzel párhuzamosan vált egyre kidolgozottabbá, díszesebbé a felsőrész. A rövid szoknyákban láthatóbb volt a láb, emiatt sokkal nagyobb figyelem esett a lábmunkára vagy a forgásokra.
A 20. század elején a balerinák már minden szerepben tütüt hordtak, Gyagilev azonban ebben a tekintetben is rebellisnek számított: az Orosz Balettel készített Tűzmadárban Tamara Karszavina először tollakkal díszített nadrágot és tunikát hordott, ezt cserélték le tütüre. A 30-as és a 40-es években még nagyobb hangsúlyt kapott a díszes felső, merevebbé, még inkább fűzőszerűvé vált a szabása, a derékrészre és a szoknya legfelső rétegére is több díszítés került. Nagyjából ezt tekinthetjük a mai lapos, palacsintához hasonló tütü elődjének, amely általában 10-13 rétegből áll, összesen körülbelül 25 méter anyag felhasználásával készül, középen pedig abroncs merevíti.
