Generációjának egyik legkiemelkedőbb zongoraművésze, Fejérvári Zoltán idén szeptembertől kezdi meg munkáját a bázeli zeneakadémia tanáraként. Beszélgetésünkben szó esett arról, hogyan egyeztethető össze a művészi és a tanári pálya, mennyiben jók, illetve rosszak az élő koncertközvetítések, de megpróbáltuk azt is körbejárni, hogy mi játszódik le a zongorista fejében egy koncert alatt.

- hirdetés -

– Legutóbb Szombathelyen játszottál közönség nélkül. Milyen érzés volt?

– Nagy élmény a Savaria Szimfonikus Zenekarral és Vajda Gergely karmesterrel dolgozni. Bartók II. zongoraversenyét adtuk elő, most játszottam életemben először, igazi kihívás. Mostanában kicsit úgy érzem, mintha a koncertek közt megszűnt volna a különbség. A Bartók-zongoraverseny esetében például előny, ha nem a Müpa vagy a Zeneakadémia nagytermében kell először eljátszani, viszont az élő közvetítések idején az ember nincs „biztonságban”, mert az interneten bárki bármit meghallgathat.

– Neked is akkor válik igazi koncertélménnyé egy előadás, ha a végén felhangzik a taps?

– Miközben játszom, főleg ha zenekarral, megvan az az élményem, mintha több száz ember ülne a nézőtéren, hiszen körülvesznek a zenésztársak és a karmester. Ugyanúgy átélek egy belső utazást, de a végén hiányzik a reakció, amiből tudható lenne, hogy a közönség is eljutott a katarzisig. A streamek esetében a közeli felvételek adhatnak valamiféle intimitást, de az igazi hangulatot, amit egy élő koncert jelent, nem adják vissza.

Fejérvári Zoltán – fotó: Sepsi Botond

– Az utazást említetted, előadóművészként te is miden esetben eljutsz egy belső katarzisig?

– Az egész folyamat nem is a koncerttel kezdődik, hanem adott esetében az azt megelőző több száz óra gyakorlással. Annyira még nem sikerült megismernem magam, hogy rájöjjek, merre visznek az utak a koncert alatt, mik történnek velem előadás közben. A színpadra lépés pillanatában egy olyan világba jutok, ahol megannyi váratlan és előre megjósolhatatlan hatás érhet. Milyen is lenne egy koncert, amit minden részletében előre ismerek?

– Mindig az volt a benyomásom, hogy lazán, természetesen jössz a pódiumra, nem vagy feszélyezett.

– Ha így van, annak csak örülök. A játékomra mondták már, hogy nagyon természetes, szinte magától értetődő. Nincs szükségem rá, hogy egyfajta rituálé legyen a „bevonulás”, nekem ez a közeg magától értetődik. Máshogyan működöm, talán ezt látod te is.

– Az egyetlen koncert közben megtett út, fejlődés érvényes lehet az egész művészi pályádra is? Vagy ez túl romantikus megközelítés?

– Egyáltalán nem az. Létezik ilyen, legalábbis az én esetemben. Mindez összefügg saját magunk megismerésével, de sokszor azt gondolom, hogy jobb, hogy a teljes megismerésig nem jutok el. Bár nem látszik, de a mai napig meglehetősen izgulok a fellépéseim előtt, szorongással tölt el az ismeretlen, a saját magam kiszámíthatatlansága. Viszont a végén, amikor meghajolok és lejövök a pódiumról, az jut eszembe, hogy milyen jó, hogy miden úgy történt, ahogy. Ez a furcsa kettősség mindennek a mozgatórugója.

– Kisebb kihagyás után most újra tanítani fogsz, ezúttal a bázeli zeneakadémián. Hogyan jött az ötlet, hogy ismét diákokkal foglalkozz?

– Igazából nem is bennem fogalmazódott meg először, hanem egykori madridi tanáromban, Claudia Martinezben, aki Dmitrij Baskirov asszisztense volt. Ő szólt, hogy van egy üres hely a zongoratanszéken. Ez még a pandémia előtt történt, ezért volt időm gondolkodni, a végső döntést, hogy jelentkezem, csak később hoztam meg. Az állásinterjú két fordulóból állt, tanítanom és játszanom is kellett, végül pedig mellettem döntöttek. Több ismerősöm, kollégám tanít itt, egy rangos és jó hangulatú intézmény, nagyon örülök, hogy mostantól ide is tartozom.

– Beszélnél kicsit az intézmény oktatási struktúrájáról? Mi lesz pontosan a feladatod?

– Zongora főtárgyat fogok oktatni, de megvan a lehetőség, hogy kamaracsoportokat tanítsak, amennyiben jelentkeznek hozzám. Maga a főiskola annyiban különbözik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemtől, hogy rugalmasabb tanrendet tesz lehetővé. Nincsenek előre lekötött, fix tanítási napok, hanem a saját menetrendemhez, koncertjeimhez, egyéb elfoglaltságaimhoz tudom igazítani az órákat. Ha két hétig például nincs lehetőségem Bázelben lenni, akkor utána minden gond nélkül bepótolhatom, csak egyeztetnem kell a diákjaimmal előtte. Ez a módszer nagyobb szabadságot ad, és nem kell feltétlenül választanunk aközött, hogy tanárok vagy fellépő művészek legyünk, hiszen mindkettőre van lehetőség. Én úgy tudok igazán jó tanár lenni, ha mellette nem csökkentem a koncertjeim számát, és továbbra is aktív maradok a hangversenyéletben. Másként hogyan is adhatnám át a növendékeimnek hitelesen mindazt, amit kizárólag gyakorló művészként lehet megtapasztalni?