Az e-Trafó következő, január 15-i előadásában Fekete Ádám ír levelet az édesanyjának élőben, nyilvánosan, de egy láthatatlan közönség előtt. Mégis mi ez? Őszinte és spontán kitárulkozás vagy pofátlan és megtervezett manipuláció? Személyes vallomás vagy az írás folyamatának különös analízise?
– A Trafó honlapján az előadáshoz kapcsolódik egy rajz, ha úgy vesszük, az a produkció plakátja. Ki van a képen? Ez egy régi rajz, vagy kifejezetten az előadáshoz készült?
– Egy 2019-es füzetemben találtam. Sokat rajzolgatok, és vannak ismétlődő témák, köztük ez a figura, egy nő, akinek egy koronás figura van a hasában, a kezében pedig szatyrok és egyéb dolgok. Többször előkerült, de talán ezen a képen volt a legeklatánsabban jelen. Bár látok valami azonosságot a nő és az anyám között, annak a leképezését, hogy milyen a mi kettőnk viszonya, de nem anyám volt a rajz modellje.
– Az előadás témájának és formájának az ötlete mióta formálódik benned?
– Nagyon rég óta érik, motoszkál bennem a téma és a forma is, de csak most tudott kipattanni. Barda Bea keresett meg, hogy érdekelne-e egy kifejezetten a Trafó stream-sorozatára kitalált előadás. Bár a levélforma forgott a fejemben már egy ideje, az őszi-téli időszakban pedig az anyám és a köztem levő viszony meghatározásával kapcsolatos változásokat éltem át, valójában az alkalom szülte az egészet. Érdekes, ahogy a dolgok bennem párhuzamosan zajlottak – levél, én, anyám, írás –, ebbe érkezett egy felkérés, ráadásul egy olyan formára – a streamre –, amivel alapvetően bizalmatlan vagyok, de valahogy azt éreztem, ez most tökéletesen alkalmas arra, hogy ezt az élőben írást kipróbáljam.
– Mi a bizalmatlanságod oka?
– Számomra a színházhoz fundamentálisan kapcsolódik az a közösségi élmény, amit egymás fizikai jelenléte ad.
Nagyon erősen testi dolognak tartom a színházat. A testek jelenléte nyitja meg a kaput az intellektuális élményhez.
Az, hogy az online térben tudjuk, hogy mit nézünk, de nem érezzük, hogy nem tudjuk, valójában hol és mikor vagyunk, egyfajta elidegenedést jelent. Azok a streamek, amiket néztem, lényegileg nem foglalkoztak azzal, hogy az interneten a hely és az idő nagyon meg vannak hasadva. A bizalmatlanságomnak az az alapvető oka, hogy még nem látom át, hogy maga a helyzet mit okoz a befogadásban.
– Egyébként mennyi színházat, rögzített előadást vagy kifejezetten erre a térre kitalált produkciót nézel online?
– Keveset, ezért is vagyok az előbbi kérdéssel kapcsolatban egy picit zavarban. Az első hullámban többet néztem, de azok jórészt rögzített előadások voltak. Mindig volt bennem egyfajta rémület, hogy ez csak pótlék, és mi van, ha az emberek mégis komolyan veszik, lecserélik magukban.Most ahogyt ezt a performanszt előkészítem, érzékelem, hogy a streamet új műfajként kell felfogni, ami legitim, és alkalmas lehet a körülöttünk levő töredezettség-élmény kifejezésére, hiszen egy digitális világban élünk, amelyben széthasadt az idő- és a térérzékelésünk. Izgalmas a stream segítségével azon gondolkodni, hogy ez az izolált helyzet mit okoz a történeteinkkel, azok befogadásával, vagy azzal, hogy milyen a távoli, létező, de tulajdonképpen mégsem valahol-lévőképekkel, projekciókkal érzéki viszonyt kialakítani.
– A médium miatt más szabályrendszerben írod vagy készíted elő ezt az előadást?
– Van egy alapvető formai rafináltsága: egyrészt nem érzékeljük egymást, másrészt pedig a levélírás maga egy nagyon intim elfoglaltság, amibe az emberek úgy látnak bele, hogy egyszerre voyeurök és erre felhatalmazottak. Próbálom nem igazán megtervezni az előadást.
Erős performatív elem benne, hogy én sem tudom pontosan, hogy mi lesz péntek este.
Azt hiszem, hogy ehhez az író öntudatomnak szüksége van valamiféle bátorságra – ettől meg is rettenek néha –, hiszen általában kész szövegeket szeretünk nyilvánosságra hozni, és nem azt, ami az írás közben szükségszerűen termelődik. Ez az előadás az elkészülés előtti készülés fázisába enged be.
– Miközben az esetlegességben feltételezhetünk a performer részéről egy nagyon is tudatos manipulációt.
– Persze, mivel én tudom, hogy ez épp történik, és hogy az emberek azt nézik, hogy én hogyan írok. Az előadás reflektál is erre, mert amikor az ember egyedül, magában ír, akkor is ír valakinek, valakiknek. Éppen ezért az előadás az intimitás-félintimitás kérdése mellett azzal is foglalkozik, hogy a levélírásban ki a fontosabb, az író vagy a címzett, vagy hogy kinek címezzük a levelet, magunknak, a címzettnek, esetleg eleve az örökkévalóságnak. Ebben a játékban nagyon termékenyen vesz részt a stream gondolata, a tudat, hogy egy csomó láthatatlan ember fog leselkedni.
– Sokféle műfajban írsz. A témaötletek ezek szerint csoportosítódnak, vagy van versből fejlődő dráma és drámából továbbírt nagyregény? Működik-e a léptékváltás, vagy minden megtalálja a maga formáját?
– Lehet haikuból előadást csinálni, és fordítva, egy előadást is össze lehet sűríteni egy haikuba. Nem kizárt a műfajváltás, ez, azt hiszem, alkotó temperamentumtól függ. Én nagyon szeretem használatba venni a kész dolgokat. Inspirálódtam már saját versemből úgy, hogy elképzeltem, milyen, ha egy szerplő mondja a színpadon, vagy milyen lesz a darab, ha odateszem elé, mint egy előjegyzést vagy tempójelzést.
Szeretem nem lezárni, hanem görgetni magam előtt a motívumokat.
Tolnai Ottónak egy versében („Belehemperedtél-e a rózsába”) azt mondja, hogy az ember felelős a motívumaiért, és úgy képzeli, a túl világon majd azt kérik számon, hogy kitartott-e mellettük. Tolnai ide-oda pakolgatja, variálja, ismétli a képeit, a versei, prózái egymásba nyílnak. Én is ilyen vagyok. Meg olyan is van, hogy az ember valamiről érzi, hogy még nincs itt az ideje. Ez misztikus dolog: megvan egy vázlat, egy kép, amiből már lehetne valami, de az ember még nem csinálja meg. Ilyen ez az előadás, ami ha Bea nem keresett volna meg, egyáltalán nem születne meg. Ez az előadás a mostani pillanatomról szól. Nincs kész, de valamit jelent arról, amit most érzek. Ezt a töredékállapotot egyébként nagyon szeretem.
– Egyre kevésbé vagy alkalmazott dramaturg, drámaíró, ezzel párhuzamosan pedig nemcsak egyre személyesebbek az előadásaid, de egyre komplexebben, színészként, rendezőként is részt veszel bennük. Az írás közben már rendezed is az előadást?
– Írás közben dinamikus párbeszédben van az írói és a rendezői énem. Amikor színpadi szöveget írok, tudom, hogy én fogom rendezni, azt is tudom, kikre írom, mert általában előbb vannak meg a színészek, mint a karakterek. Egy gondolat van meg, ahogy Hamvas írja a Karneválban: a pác, amibe úgy mártom be az embereket, hogy valójában még nem tudom, minek is teszem ki őket, és általuk magamat. Rajtuk keresztül gondolkodom, és a szöveg ezen az élményn keresztül íródik. Az, hogy kiket hívok, megint csak misztikus dolog. A szereposztás már valójában rendezés, az oroszlánrésze azzal meg is van, ezt Kárpáti Péter mondta nekem egyszer. Azzal, hogy kiket hívok, már tulajdonképp az írásomat körülményeit rendezem. Egy csomószor viszont le kell választanom magamat, hogy az írás közben ne kössön meg, hogy valamit esetleg lehetetlen megrendezni. El kell fogadnom, hogy ha a gondolat ezt a színpadiatlanságot követeli, akkor majd nem tudom megrendezni, és kész, mert az írásnak van egy szabad igazsága. De ez majd ha odaérünk, az adott helyzetben kiderül, és lehet, hogy majd elég lesz annyi, hogy valaki csak elmondja (urambocsá, felolvassa) a szöveget.
– A rendezés, a próbák közben megmarad az említett dinamikus párbeszéd, vagy a színészek belépésével ez változik?
– A személyes vállalkozásaimnak, A Jeditanács összeül-nek és a Haloktatás márványprotézissel-nek is van egyfajta nárcisztikus jellege, amitől nagyon ódzkodom. Emiatt várom a színészektől, hogy az anyagot bombázzák szét, siklassák ki, tegyék a magukévá, és csináljanak belőle valami jobbat. A színház nekem ezeket a találkozásokat, közös munkákat és együttes létrehozást jelenti. A Jeditanácsra olyan embereket hívtam, akikről tudtam, hogy elég karakának, sajátságosak, és a saját világukat majd úgy teszik hozzá az előadáshoz, hogy azt az én víziómnak nem feltétlenül rendelik alá, hanem megkérdőjelezik azt, összességében tehát a gondolat számára nagyon hasznosak tudnak lenni. A Haloktatásnál más volt a helyzet, mert ott végzős diákokkal dolgoztam, az ő részükről nem volt megkérdőjelezés, az a nagy csata az anyag és a színészek között – de így is megtöltötték magukkal. Érzem, hogy nehéz egy ilyenfajta magánjellegűséghez hozzászólni, szóval amire vágyom, ez a szabadjáték, nem csak felszabadító de frusztráló is lehet.
– Amikor valami kész, hogyan engeded el?
– Mivel a próbafolyamat alatt mindenképp átalakul az alapanyag – akkor is, ha látszólag nem –, a végére már nem magamat, hanem a többieket látom benne. Az elengedésnek az a legfontosabb pontja, amikor észreveszem, hogy nem nekem csinálják, nem feladatot teljesítenek, hanem szuverén emberek és az ő gondolataik vannak a színpadon. Nagyon érdekes volt a Jedinél megtapasztalni azt, hogy a 10-15. előadás után elkezdett megemelkedni az egész, hogy számomra is meglepő és váratlan energiák költöztek bele pusztán a játszók magabiztossága és játékkedve miatt, és hogy nem egy saját történet, hanem új és új találkozások tanúja lehettem néztem. A Haloktatásnál nem csak arról volt szó, hogy az előadást elengedem, hanem arról is, hogy az életemben lezárok egy fejezetet. Az utolsó félórára kirendeztem magamat az előadásból, azt az időt utcán töltöm úgy, hogy fogalmam sincs, hol tartanak épp a színpadon, mert a Trafó nagyon jól szigetelt, semmi nem hallatszik ki. Micsoda bizonytalanság! Tart még egyáltalán? Vagy összepakoltak és hazamentek? Utána jöttem rá, hogy ebben tudat alatt valószínűleg az is ott volt, hogy legyél benne, ameddig kell, aztán pedig vond ki magad, tehát annak a dinamikája, hogy benne voltam, de már el akarom hagyni az általam teremtett képet.
– A Levél Anyámhoz-ra hogyan próbálsz?
– Leginkább sehogy. Ez persze így nem igaz, lesz technikai próba, és rengeteget írok, hogy felmérjem, milyen vargabetűi vannak az írásnak, és hogy amit elképzelek, az vizuálisan hogyan néz ki, egy törlés, a szöveg átrendezése vagy az, ha egy-egy szón villogó kurzorral gondolkodom. Próbálom az eszköztáramat gyarapítani, hogy majd akkor és ott biztos kézzel tudjak improvizálni.
Az írás dinamikájáról valahogy a tánc jut az eszembe: a szöveg előrelép, hátralép, megtorpan, belelendül. Nem tudom megmondani, hogy mennyire izgalmas vagy unalmas ezt nézni.
Persze, a gyakorlatozás közben előjön egy csomó mondandó is, olyan dolgok, amiket az anyámnak még nem mondhattam el, nem írhattam le. Ezek velem lesznek, de fogalmam sincs, hogy az adott pillanatban ezek közül épp mi kerül majd elő, ezért lesz az egésznek egy halálugrás jellege.
– Halálabb ugrás, mint amikor a TÁP Színház előadásán a semmiből, a nézőtérről fölmentél a színpadra?
– Hasonló, de halálabb, mert az már egy ismert halálugrás, erről pedig semmit nem tudok. Ennél az előadásnál nem tudom felmérni, milyen lesz. Azt tudom, hogy mi lesz. Fura helyzet, mert attól is félek, hogy nincs kipróbálva, és attól is, hogy csak nehogy már előre túlgondoljam.
– Egyszeri halálugrásnak tervezed, vagy ha túléled, akkor más formában megismétled?
– Ha lesz ismétlés, akkor az biztosan egy másik előadás lesz. Ezt az egyszeriség mozgatja, számomra legalábbis, úgyhogy ha még egy levelet írok anyámnak, akkor az egy második és egy másmilyen levél lesz. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy nem újabb előadás, hanem olvasható szöveg lesz belőle valamikor. De úgy gondolom, hogy a készületlenségnek ebben az inspiratív fázisában nem lesz többé.
– Anyukád látni fogja az előadást?
– Igen, látni fogja, elhívtam. És nem mondom, hogy ez a tény nem jelent számomra egy extra izgalmi faktort.
