Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében került sor a Szerelmek városa című kultikus film színpadi adaptációjának ősbemutatójára a Vígszínházban. A darab szerzőjével, Vecsei H. Miklóssal és a főszerepet alakító, friss Junior Prima díjas Gyöngyösi Zoltánnal beszélgettünk. „Elsuhanás a lényeg mellett”, zaj kontra elnémulás, képregényszerű dramaturgia, nemzedéki nyavalyák, Pilinszky-analógiák és egyéb lelki balzsamok – homály idejére.
– Az 1945-ös Szerelmek városa a francia lírai realizmus egyik kiemelkedő alkotása. Milyen társadalmi kontextusban született ez a film?
Vecsei H. Miklós: Marcel Carné filmrendező és Jacques Prévert költő a második világháború kellős közepén, a franciaországi náci megszállás idején kezdett el dolgozni a Szerelmek városán. Először egyáltalán nem volt biztos, hogy forgatókönyv készül, ez a formátum a munka alatt vált világossá. A háború és a káosz, a politikai ideológiák uralma alatt rendkívül merész vállalkozás egy emberi ösztönöket boncolgató, romantikus, mégis fájdalmas mesét létrehozni. A Szerelmek városa a 19. század első felében játszódik, nagyjából Petőfi vándorszínész korában. A szerzők tudatosan egy békés korszak ábrázolásával szerettek volna rámutatni arra, hogy az emberi gonoszság és elnyomás nem a háború függvénye.
– Hogyan fedeztétek fel ezt a művet? Milyen inspiráció vitt a megvalósítás felé?
– A darab rendezőjével, ifj. Vidnyánszky Attilával mindketten Marton László osztályába jártunk az SZFE-n. Őt a mai napig mesterünknek tekintjük, a legtöbbet neki és Hegedűs D. Gézának köszönhetjük. Marton többször említette nekünk, hogy nagyon szeretné, ha foglalkoznánk ezzel a történettel. A Szerelmek városa a kedvenc filmje volt, tervezett előadást belőle itt a Vígszínházban, el is készült az első felvonás példányával, amit azonban sajnos elveszített. A példány készítése közben sokszor gondoltunk tanár úrra, hogy ő vajon merre kanyarította volna ezt vagy azt a szálat, reméljük, hogyha egyszer megtaláljuk az ő szövegkönyvét, akkor szép találkozásokra lelünk majd.
– A filmes alapmű eredményezhet szokatlan, montázs-szerű dramaturgiát?
– Sokféleképpen követhetünk le egy színművet. A legkézenfekvőbb, ha végigkísérünk egy behatárolt idejű és terű cselekményt, amelyben pontosan látjuk a főhősök lelki fejlődésének ívét. A másik esetben – ami most nálunk is mutatkozik – olyan képek jelennek meg, amelyek akár egymástól függetlenek is lehetnek, a befogadóban mégis egy egésszé állnak össze. A színészeknek ebben a töredékes szerkezetben bonyolult feladattal kell megbirkózniuk, egy-egy szereplő ugyanis teljesen másképpen viselkedhet, mint az előző jelenetben, magyarázat nélkül. Ebben a dramaturgiában nincs levezetve, hogy ki miért és hogyan változott, ezeket az információkat a nézőnek kell összeraknia magában.
Ez a tematika a képregény műfajára jellemző, ahol lapozol egyet és az ember, aki mondjuk az egyik képen még a gyermekét simogatta, a következő oldalon már gyilkol. A magyar színháztörténet általában a történetmesélős tradícióra épül, így előfordulhat, hogy a tradicionális színházba járóknak szokatlannak hat majd a Szerelmek városa.
– Nagyon erős szellemi szövetség mentén dolgoztok a rendezővel. Számos előadást készítettetek már közösen, többek között a A nagy Gatsby-t, vagy a Liliomfit. Hogyan jellemeznéd alkotói közösségeteket?
– Elsősorban barátok vagyunk. Rengeteget beszélgetünk, milyen értékekre kell rákérdeznünk, milyen nemzedéki jelenségekre kell reflektálnunk. Nem pedagógusok, orvosok, pszichológusok, vagy szociális munkások vagyunk, ezért érezzük, hogy tartozunk. Tartozunk a társadalomnak. Muszáj adnunk, szolgálnunk. Ha már nem tudunk annyit nyújtani, mint az imént említett hősök, akkor feltesszük a kérdést, hogy mi az, amivel mégis segíthetünk az embereknek, a generációnknak, ez a legfontosabb motivációink. Tulajdonképpen azokat a kérdéseket szeretnénk feltenni a színházban, amit magunknak is fel kell tennünk. A magánéletünk és a színházunk akarva akaratlanul összefonódik.
– Milyen nemzedéki nyavalyára nyújthat lelki, mentális orvosságot a Szerelmek városa?
– A generációnk nagyon sok tagja rendelkezik az elveszettség érzésével. Sokan egyáltalán nem tudják, hogy mi a következő lépés, merre kéne haladni. Ha beszélsz például érettségizőkkel, a nagy részének fogalma sincs, hogy milyen irányba tartson, miközben a világ folyamatosan diktálja, hogy csináld magad, találd meg az utadat. Az útkeresőknek kell elsősorban elmondanunk, hogy semmi gond azzal, ha valaki keresi magát, az útját.
Egy másik megközelítéshez Pilinszkyt idézném. „Az igazak homályban kóborolnak, de épp ezért egyedül ők, az elveszettek találnak haza.” Akik hisznek valamilyen mély humánumban és egymásra figyelésben manapság – pláne Magyarországon – azok pontosan azt a homályt érezhetik, amelyről Pilinszky ír. Számos alkalommal találkozhatunk a homállyal, leginkább, ha a szeretetet, az empátiát, a figyelmességet, vagy éppen a toleranciát tartjuk előtérben.
– Mik tarkítják, mélyítik ezt a homályt például?
– Rendívül összetett lenne erre a válasz, ezt a kérdést nem most fogjuk felfejteni. Mindenesetre van körülbelül hétmilliárd ember a bolygón, napi ezer és ezer hír, létezik ilyen ideológia, olyan politikai elv, Samsung, Apple, Tesla, Amazon… Olyan mennyiségű jelenleg a világ zaja, hogyha az égvilágon semmit nem csinálunk az életünkben, már el is telik. Gondolkodnunk sem kell. Mi az, ami tényleg én vagyok ebben a kavalkádban? Ezt a kérdés tízmillió emberből kilencmillió valószínűleg nem fogja feltenni magának, hiszen annyi inger kitölti az életünket, hogy még a kérdésig sem juthatunk el.
Főszereplőnk, a pantomimművész Báptiszt kísértetiesen hasonlít az idén 100 éves Pilinszkyre, aki azt írja: „én úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék.” Ez tulajdonképpen Báptiszt lényege, aki úgy szeretne élni, mintha tulajdonképpen nem lenne. El akar tűnni, mert nem érti, mi folyik körülötte a folyamatos zajban és káoszban.
– Milyen kihívások elé állítja a színészt a pantomimművész megformálása?
Gyöngyösi Zoltán: Hatalmas és szép próbatételt jelentett számomra ez a szerep. Sokan hiszik a pantomimről, hogy ez egy könnyű, tingli-tangli műfaj, holott hihetetlenül összetett. A mozgás művészetében, a verbális kommunikáció teljes hiányában kell érthető és hatásos emóciókat, gondolatokat közvetíteni.
Karsai Veronika pantomimművésszel dolgoztunk együtt a próbák alatt. Úgy indult a munka, hogy megkérdezte, hogyan csinálnék bizonyos elemeket, gyakorlatokat, mint színész. Megmutattam, ő pedig reflektált erre, alaposan kidolgozta, elmélyítette a mozdulatsort. Mire készen lettünk egy-egy gyakorlattal, rádöbbentem, hogy mennyire más a megvalósítás, mint amit eleinte elképzeltem, vagy feltételeztem. Egészen apró, finomhangolású mozzanatokból építettük fel az egész előadásbeli létezésemet.
– Hogyan jellemeznéd Báptisztet?
– Örök álmodozó, nagyon érzékeny és romantikus lelkületű figura, aki mintha egyfajta „szellemként”, nem valódi résztvevőként venne részt a mindennapokban. Így is mondják róla, „mintha a Holdról esett volna elénk”. Látszólag teljesen rendben megy az élete. Van barátnője (később felesége), gyermeke, sikeres a munkájában, elismerik őt művészként. Ez azonban csak a látszat. A külső sikerek ellenére szíve mélyén boldogtalan.
– Gáránsz megérkezésével Báptiszt „felébred”. A nő különleges vonzásában több férfi is él, a jóképű sztárszínész, Frederik Lömetrö, a bűnöző lírikus, Pier Fránszoá Lászener és az arisztokrata Eduárd dö Montré. Gáránsz számára Báptiszt a beakadt lemez. Milyen ennek a két embernek kapcsolata?
– Történetük egy nagyon szép egymás mellett elsétálás. Amikor Báptiszt kívánná a nőt, ő elhatárolódik, és amikor Gáránsz szeretné közel engedni magához a férfit, Báptiszt hátrál. Állandó közelség, mégis folyamatos távolság a kapcsolatuk. Mindketten egymásban találják meg azt, amire annyira vágynak, ugyanakkor egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal a mély érzéssel, ami egymás felé él bennük. Gáránsz különleges, szinte mágneses vonzerővel rendelkező nő, aki nyitott egyszerre több férfi felé is, a szerelmet azonban egy olyan emberben találja meg, aki sosem lesz az övé.
– Milyen tipikusan aktuális világjelenségre reflektálhat históriájuk?
– Ebben a felgyorsult világban elmegyünk a lényeg mellett. Itt van a Tinder, a közösségi média, a látszólag szinte korlátlan szabadság, satöbbi. Ezek csak felszínesen nyújthatják az igazán fontos dolgokat az életünkben. Rájöttem, mennyire sekélyesen képes olykor kezelni a ma embere nem csupán a szerelmet, hanem minden emberi kapcsolatot. Nem adunk teret az érzelmeink és a jelentőségteljes történeteink megélésre.
